Telnek az évek, szállnak a fények, Még itt szól fejemben az ének, Pedig alig teltek el hónapok, Mióta először láttam meg a napot.
És mégis: már fakulnak a képek,
Mik idebent, a lelkemben élnek,
S tán el is tűnt már nem is egy,
E sok csodát hogy őrizzem meg?
Nem akarom, hogy eltűnjenek mind,
Mikor a feledés rám fátylat hint,
S csalóka hamut hagy csak hátra,
Nevetve: "ez volt életed virága!"
Hát ilyen az ember: emlékek pora?
Üres lesz, mi egykor érzelmek hona?
Őrizzük meg, amennyit csak tudunk,
Vessük papírra, amit látunk s hallunk,
Hagyjuk hátra az utókornak művünk,
S magunknak: hogy mit legbelül őrzünk,
Leporoljuk egy nap, kezünkben egy könyvvel,
Mit mi róttunk tele girbegurba betűkkel.(Oh, by the way: this entry was written by Peter Molnar, and originally posted on petermolnar dot net.)
