Sötét téli éjen lovas vágtat dél felé: Északról jött, fagyból, mint küldött, Egyenest e nagy nép királya elé.
Erdőkön tört át, nem kímélve lovát,
Árnnyal s rémmel nem törődött,
Vitte azt, mit az úrnak ad át.
Ám az éj leszállt, s kél a félelem,
Hiába száll a ló föld fölött,
Sír mélyéről nyúl, át a szíveden.
Északföld fia, erős és bátor,
Rendületlen áll lova előtt
S villogva lép a fénybe az árnyból.
Bárdot emel, meglengeti kezében,
De a fegyver gyenge, kettőbe törött,
Színe is más már: akár az ében.
Küldött, ki már nem térsz meg,
Árny sötét földhalom mögött,
Emlékezz és sose feledd,
Küldetésed be nem fejezted.This entry was written by Peter Molnar, and originally posted on petermolnar dot net.
