Sötét téli éjen lovas vágtat dél felé: Északról jött, fagyból, mint küldött, Egyenest e nagy nép királya elé.
Erdőkön tört át, nem kímélve lovát,
Árnnyal s rémmel nem törődött,
Vitte azt, mit az úrnak ad át.
Ám az éj leszállt, s kél a félelem,
Hiába száll a ló föld fölött,
Sír mélyéről nyúl, át a szíveden.
Északföld fia, erős és bátor,
Rendületlen áll lova előtt
S villogva lép a fénybe az árnyból.
Bárdot emel, meglengeti kezében,
De a fegyver gyenge, kettőbe törött,
Színe is más már: akár az ében.
Küldött, ki már nem térsz meg,
Árny sötét földhalom mögött,
Emlékezz és sose feledd,
Küldetésed be nem fejezted.(Oh, by the way: this entry was written by Peter Molnar, and originally posted on petermolnar dot net.)
