Nyugtalanul

Pár hete kijött egy törvény Angliában: 2008 után születettek soha sem vásárolhatnak legálisan cigarettát¹. Ahelyett, hogy örültem volna, hogy végre történik valami, az agyam feldobta, hogy dehát mégiscsak el kellene hogy dönthesse a felnőtt ember, hogy mit csinál magával. Egész életemben utáltam a bagószagot: hogy egy alapvetően nagyon jó illatú növényből hogyan lesz bűz, maj csilliárd eldobott cigarettavég, amit a Föld IQ haranggörbe bal oldalán elhelyezkedő agyúak nem képesek legalább a szemetesbe bedobni. Erre ez első gondolatom nem az, hogy "végre". Honnan buggyant ez elő?

Mióta nem Magyarországon élek egy sokkal tágabb világgal vagyok körülvéve. Van kollégám, akiről nemrég tudtam meg, hogy 17 évesen menekült 2003-ban az iraki háborúból, és többet látott, mint egy ezüsthátú new yorki rendőr. Ennek egyenes következménye, hogy ahogy teltek itt az évek egyre több oldalt próbálok megnézni, minden szögből felmérni és megérteni álláspontokat.

Ez önmagában jó és helyes, azonban nehéz véleményt megtartani, valamilyen oldalon állni, ha mindenkinek igaza van - a saját igaza, persze. Mikor kell a másik bőrébe, fejébe bújni, és mikor nem? Arra jutottam, hogy ha valami vagy objektíven és mérhetően rossz - lásd bagó -, van számomra morálisan és/vagy etikusan visszatetsző, akkor nincs helye más véleményének, és bele kell állni a sajátomban.

Ahhoz viszont, hogy eljussak egy ilyen rendkívül egyszerű következtetésig több napnyi üres fej kellett.

A 41. születésnapomra kaptam 5 nap szünetet, hogy egy kicsit kikapcsolhassam a gondolataimat, hogy a saját tempómban haladjak. Cél, illetve jobban mondva “indok” nélkül - konferencia, edzőtábor, munka, stb -, egyedül, eddig szinte sosem mentem egyedül egy napnál többet valahova, pláne nem messze, úgyhogy ez mindenképpen új élmény.

Ami ide vezetett az már bonyolultabb. Merlin születése óta az élet folyamatosan, szörnyű sebességgel dobálja az állandó figyelmet igénylő mindennapokat. Egy irodai munkahely ma elvárja, hogy perceken belül válaszolj az 50 csoportbeszélgetés bármelyikében, miközben a két kezeddel az eredeti feladatkörödet teljesíted, a füleddel az értekezletet² hallgatod, az agyad pedig táncoló elefántokon tányérokat pörgető bohócként próbál mindent egyben tartani.

Válts témát, feladatot, bármikor, ritmustalanul, váratlanul, napi nyolc órában - vagyishát napi 14 órában, hiszen otthonról dolgozol, és amikor kilépsz az munkázást (4 évesen így kell mondani) jelző szoba ajtaján, a 4 éves boldogan és örömmel jön, hogy végre vele foglalkozok. Teljesen igaza van, és szörnyű lenne, ha nem jönne, de attól még megpróbáltatás.

Amikor nem otthon vagyok, akkor órákat tartok. Egyfajta tai chi-t, íjászatot, visszafogott soft-contact harcművészetet. Ott arra figyelek, hogy ne legyen senkinek baja: miközben a mellettem levőnek magyarázok a hátsó szemeimmel a termet pásztázom. Részben kikapcsol, de attól még minden héten van, és hiába lenne éppen aznap máshoz kedve az embernek, számítanak rá. Fizetnek érte, így jogos az elvárás, bár amit fizetnek az a termet és a felszerelést fedezi. Nagyjából. Sosem volt célom tanítani ezt, viszont nem volt más, aki megtette volna. Ha 5 évvel ezelőtt nem ugrok bele, akkor lehet, hogy nincs több íjászat az élemben, és ezt nem akartam.

Valahogy így telt az elmúlt 4 év. Azon kaptam magam, hogy egyszerre vagyok képtelen megállni és nem csinálni, nem fogyasztani, nem nézni, nem hallgatni valamit. Ugyanakkor tisztán gondolkozni, ködös gondolatfoszlányok helyett egybefüggő mondatokkal és célokkal alig vagyok voltam képes már egy jó ideje.

A semmittevésre, unalomra óriási szükség van, a gond az, hogy undorítóan könnyű lett megkerülni, megszüntetni.

Évekkel ezelőtt valahol olvastam, hogy milyen fantasztikus dolog, hogy a “holt” időt végre ki tudjuk használni az okostelefonokkal. Azokat a rövid időszakokat, amikor várunk a buszra, amikor utazunk a metrón. Tíz Húsz³ harminc, ötven, száz évvel ezelőtt is volt “megoldás”: könyv, újság, később walkman. Viszont az iphone, és leginkább az instagram óta az a normális, hogy végtelen és végtelenül üres vizuális orkánt nyelünk a szemeinkkel minden “holt” percben. Meg nem holt percben. Minden percben. És nincs vége, mint egy könyvnek, nem kell kicserélni a kazettát, vagy előre tekerni, megy tovább a végtelen tartalom, magától. Mint ahogyan a mai játékoknak sincs vége, open world, ahelyett, hogy odavágnád a kontrollert, miután mindhárom életednek annyi az Aladdinban⁴, és kimennél biciklizni.

Gyerekkoromból dereng egy sorozat, amiben a gyerekek valami kütyüvel videótelefonálni tudtak egymással, bármikor, bárhonnan. Hogy mennyire lehetetlenül fantasztikusnak tartottam, és mennyire szerettem volna egy olyat. Ma van egy ilyenem, és sosem gondoltam volna, hogy az lesz nehéz, hogy erre a célra használjam.

A lényeg, hogy végre tartottam egy szünetet. Ültem és órákig néztem egy szubtrópusi völgyet Agaete mellett, ahol az egyik legészakibb, és egyben Európa egyetlen (kis csalással) kávéültetvényei vannak. Sétáltam és szagoltam a Kanári-fenyők illatát, ami, ha kisüt a nap, vetekszik bármilyen aromaterápiás kezeléssel. Feladtam terveket, mert lezárták a hegyről kivezető utat rally miatt, és átsétáltam egy mesebeli völgybe, barlangokba épített lakások között, hogy utána órákig élvezzem a kiltást egy völgyből az óceán felé, körülölelve sziklákkal és hegyekkel, aminek a méreteit Norvégia fjodrjaihoz tudom hasonlítani. Visszamentem egy barlanglakásba megszállni, lehetetlen kilátással, hogy a szelet hallgassam.

Segített. 3 nap múlva elkezdtem végre ráeszmélni, szavakba önteni, hogy a bajom ott kezdődik, hogy nem ülök le egy órára a tüzet nézni anélkül, hogy ennék, vagy hogy legalább zene is menne. Az egész fájdalmasan egybevág egy könyvvel⁵, amit teljesen véletlenül találtam egy antikváriumban. Ellentétben a legtöbb spirituális megközelítéssel a könyv a görög pantheonnal közelíti meg a problémát: Hermésszel, a nyüzsgés urával valamint Hesztiával, a ház tüzének istennőjével. A mondanivaló egyszerű: nem szabad a nyugit elhanyagolni, sem abból a szempontból, hogy állj meg, sem abból, hogy a kuckód legyen megnyugtató, és amikor hazatérsz, segítsen megnyugodni.

Vannak mesék és történetek, amik, attól függően, hogy életed melyik szakaszában olvasodt, mást és mást jelentenek. A legismertebb ilyen a Kis Herceg, de néha akad egy-egy rejtett pillanat másban is. Meglepetésemre még az a 1977-es Disney-féle Micimackóban filmben is:

Róbert Gida: Én legjobban azt szeretem, ha nem csinálok semmit.

Micimackó: Semmit? Hogy csinálsz semmit?

Róber Gida: Úgy, hogy amikor a felnőttek rámszólnak, "Most mit csinálsz?", én azt felelem: "Semmit...". És odébbmegyek.

Micimackó: De jó, csináljuk mindig ezt!

Róber Gida: Tudod Mackó, semmit már soha többé nem csinálunk.

Micimackó: Azt mondod, soha többé?

Róber Gida: Hát, sokkal ritkábban.

Talán itt az idejen megint többet csinálni azt a semmit, bármilyen nehéz is az elején, bármilyen lehetetlennek is tűnik kiszakadni a tévesen tevékenynek tűnő tevésből.

This entry was written by Peter Molnar, and originally posted on petermolnar dot net.