Tegnap a következő mondatnál hagytam abba a gondolatáradatot:
És ettől kezdve, mint a félelmekről általában, hirtelen tabu lesz beszélni róla.
Ez a mondat, meglepetésemre, elindított egy érdekes sort: miszerint nézzük csak végig, mik voltak tabu-témák a történelemünk folyamán.
Sajnos az írott történelem elég kevés, a régiek tabuiról szinte semmit sem tudunk - de ami mindig, minden kultúránál tabunak számított, az például a többi vallás kérdéseinek megvitatása. De mégis miért? Ha az én hitem olyan erős, hogy nincs, ami kikezdje, akkor miért nem szabad beszélni a másik vallások kérdéseiről? Hiszen az én hitemet semelyik kérdés sem kezdheti ki, nem?
Azonban ettől a közös vonától eltekintve minden kornak megvoltak a maga tiltott témái: nagyon sokáig Európában ilyen volt a szexualitás kérdése, és sok esetben ma is az. Nem illik beszélni róla, stb, holott ha az embernek olyan kérdése van, amire nem kap választ, sajnos elég ritkán találja meg magától a megfelelő utat. A kérdés viszont nem ez, hanem hogy miért, és hogyan válnak tabuvá ezek a témák. A mondat, amit tegnap zárásnak szántam feltett bennem egy kérdést: azok válnak tehát tabuvá, amiktől félünk? És ha igen, akkor a szexualitás körében mégis mi volt az, ami ezt a félelmet kiváltotta?
Az ember sokszor képes meghátrálni önmaga elől, akár tudatosan elzárva énje azon részét, amit a modern világ nem enged meg neki. Készakarva gyártunk olyan idióta szabályokat, amik több esetben is ellenkeznek a természetünkkel.
Csak pár példa: teljesen természetes lenne, ha már a magántulajdon fogalma hazánkban is elfogadott, hogy megvédhessem azt. Tehát például, ha betör valaki hozzám, akkor igenis eltörhessem mondjuk a lábát, hogy ne tudjon elfutni. A magántulajdon létezik, tehát létezik az agresszió, amit ezen dolgok eltulajdonítása vált ki az emberből, mégsem válthatjuk valóra - és mi hoztuk rá a szabályt. Hiszen ha eltörném a lábát, még engem büntetnek meg súlyos testi sértésért.
Meghátrálunk önmagunk elől, pedig akár tetszik, akár nem, az elsődleges védelmi vonalunk az ösztöneink, nem az agyunk. Az ösztönök pedig sokszor ellentmondanak a neveltetésnek, vagy a mesterségesen létrehozott normális fogalmának.
Zárásnak ajánlani tudok valamit: aki nem hiszi el nekem, hogy néha a félelmeink, vagy a "normálisnak" ellentmondó cselekedeteink mennyire tabukká képesek válni, az nézze meg a Tágra zárt szemek c. filmet. Ugyanis hiába próbáltam meg beszélgetni róla, mintha nem lennének kifejezésink a megfogalmazni próbáltakra. Egy ismerősöm a következőt mondta rá: "talán túl mélyre nyúl ahhoz, hogy beszélni lehessen róla".
De mégis ki és mikor alkotta meg, hogy mi az, amiről még beszélni lehet? És mikor vesztek ki a szavak, amikkel ki lehet fejezni őket?
(Oh, by the way: this entry was written by Peter Molnar, and originally posted on petermolnar dot net.)
