Egy botor álmodozó

Érdekes, hogy miért van ez. Úgy esett e történet, Hogy egy embert, kit gyötörtek A történtek, Álmodni kezdett szüntelen, (főként egy lányról), De nem túl bölcsen. Elfeledte ugyanis, Hogy mit megálmodik, Az mind-mind hamis, S valósággá csak úgy lehet, Ha válaszottja is osztja E nézetet. Sajnos nem így lett, Szíve hölgye kissé más, Mint lovagunk álma, Mi oly csodás. Így dőlt hát romba Lovagunk minden vágya. Ám a botor fel nem adja, Míg világ a világ, Esélyeit latolgatja, S üldözi tovább az álmokat, Mondván, "Egyszer úgyis valóra kell, Hogy váljanak!"


Észak királya

Halott lények, sötét fények, Észak földje téged éltet. Király lettél, Jégpalotád vár, Ajtód a külvilágtól elzár, Sikoltásod visszhangra lel: Jég s hó, mi arra felel. Nem maradt már semmi sem, Kihalt néped teljesen. Ősi véred régen halott, Mint körötted a világ: fagyott, Örök sötétség vesz körül Csillag sem borul rád fölül. E kietlen táj a tiéd; Ez mind, s mind miért? Uralkodhatsz birodalmon, E szánalmas, ódon kastélyon, Játszhatod a királyt, Őrült! Magadba menekülve felőrölt, Mindaz, mit kaptál, elértél, Már csak sírod, mit reméltél. Nem fázol, nem is félsz, Hisz csak éppen hogy élsz De sorsod már mindvégig, Uralkodj, sírod széléig! De hát ki az, ki eltemet, Ha senki járja termedet, Nincs egy lélek sem, Mely osztozna a sötéten. S ha elhal kiáltásod, Örökké halljuk visszhangod: Észak őrült királya halott.


Emlékek

Telnek az évek, szállnak a fények, Még itt szól fejemben az ének, Pedig alig teltek el hónapok, Mióta először láttam meg a napot.

És mégis: már fakulnak a képek, Mik idebent, a lelkemben élnek, S tán el is tűnt már nem is egy, E sok csodát hogy őrizzem meg?

Nem akarom, hogy eltűnjenek mind, Mikor a feledés rám fátylat hint, S csalóka hamut hagy csak hátra, Nevetve: "ez volt életed virága!"

Hát ilyen az ember: emlékek pora? Üres lesz, mi egykor érzelmek hona? Őrizzük meg, amennyit csak tudunk, Vessük papírra, amit látunk s hallunk,

Hagyjuk hátra az utókornak művünk, S magunknak: hogy mit legbelül őrzünk, Leporoljuk egy nap, kezünkben egy könyvvel, Mit mi róttunk tele girbegurba betűkkel.


Menekvés

Tűző napon Herceg halad Űzi ellenségét, a bősz Vadat, Sivatagi sakált, dögevőt, Míg keresi, gyűlöli őt.

Ellenségek, mióta élnek, Nem múlik nap, hogy nem félnek Orvgyilkos vagy eltévedt nyíl Halálos jelet a szívbe mikor ír?

Sötét éjben gyilkos halad Lova lába gyorsan szalad Menekül, fut, iszkol: Követi a herceg, ki gyilkol.

Nappalon és éjszakán át Csillagok látják örök táncát Két elveszett léleknek, Kik meg nem térhetnek.


Az Éjszaka erdeje

Zörög a bokor, jel az éjben, Tündér táncolt ott az éjben. Süt rá a Hold, ezüst színben, Haja csillog, mint az ében.

Este van már, ködös sötét, Élet alig adja már jelét. Ám hang kél, száll feléd, Vándor hozza fejszéjét.

Fáért jött, tüzet rakni, Nem akar álmában fázni. Még fényt is ad majd neki, S a vadat fogja megsütni.

Zörejt hall a remete, Dal száll messziről fele, Tüzét hamar elfeledve Erdőbe tart, zenét keresve.

Tisztásra ér, apróra Tündért lát ott táncolva Gyönyörű lány fűben szállva Tátva marad a vándor szája.

Szemét levenni képtelen, Már kúszik belé a szerelem, Ám oly erős az érzelem: A tündér menni erőtlen.

Zörög a bokor, jel az éjben, Egy pár táncolt ott a fényben. Süti őket a Hold ezüst színben, Hajuk lobog az esti szélben.


Lovas

Sötét téli éjen lovas vágtat dél felé: Északról jött, fagyból, mint küldött, Egyenest e nagy nép királya elé.

Erdőkön tört át, nem kímélve lovát, Árnnyal s rémmel nem törődött, Vitte azt, mit az úrnak ad át.

Ám az éj leszállt, s kél a félelem, Hiába száll a ló föld fölött, Sír mélyéről nyúl, át a szíveden.

Északföld fia, erős és bátor, Rendületlen áll lova előtt S villogva lép a fénybe az árnyból.

Bárdot emel, meglengeti kezében, De a fegyver gyenge, kettőbe törött, Színe is más már: akár az ében.

Küldött, ki már nem térsz meg, Árny sötét földhalom mögött, Emlékezz és sose feledd, Küldetésed be nem fejezted.