Őszinteség

Őszinteség. Egy olyan szó, aminek, akárhogy is nézzük, hatalma van. Hatalma van fájdalmat, örömet okozni, hatalma van kapcsolatot indítani és befejezni. Önmagában véve, azaz teljes őszinteség avagy ennek teljes hiánya esetén meghetősen szélsőséges dolgokat okoz. Akkor miért is nem használjuk úgy, hogy megmaradjon bizonyos keretek között a hatása? Ne mondjuk ki, amiről tudjuk, hogy az nagyon lassan, vagy sohasem múló fájdalmat okoz, de szinte minden mást igen. Őszinteség nélkül semmi. sem marad az egykor emberségességnek vagy emberi társadalomnak nevezett dologból, nem is beszélve a kisebb viszonylatokról: személyes kapcsolatokról. Sokszor hallottam, hogy az őszinteség az alapja mindennek. Csak vannak, akik ahelyett, hogy őszinték lennének - talán félelemből, talán más célokért - inkább tükörként viselkednek, a saját, megálmodott szavaidat visszhangozva. Ennek így semmi értelme. Persze, jó azt hallani, amit szeretnél, de ha végül porba hull az egész, mi értelme? Csak fáj. Nem is kicsit. A msáik véglet hasonló - végeredményét tekintve mindenképp, de közben is. Ha valaki túlzott őszinteséggel, túlzott szókimondással felel, hamar elveszíti a barátait és az ismerőseit. Mindössze megfelelően kell csomagolni. Meg kell találni a megfelelő szavakat, mégha enyhítenek is a valóságon, meg kell találni a kevébé fájdalmas utat. Persze csak ha nem a fájdalom okoása a cél. Mert legyen az ember bármilyen jószándékú, sajnos, néha erre is szükség van.

Újév - már megint

"Boldog új évet!" És ezt kell elküldeni jópár embernek, ezt kell köszönni mindenkinek. Miért? Lagalább ha lenne valami értelem...a karácsonynak van. Kapcsolódik a szeretethez, van Bibliai vonatkozása, és két nappal a napforduló után van, ami köztudottan réges-régi ünnep. De a Szilveszter...az csak egy kreálmány, ami előbukkant Gergely pápa kobakjából, hogy nehogy má' a régi, természetes vonazkozást tatralmazó, 22-ei napfordulókor kezdődjön a új év! Ráadásul az újévi jókívánságok. Van bárki a világon, aki őszintén elhiszi, hogy új életet kezdhet? Vagy hogy tiszta lappal indulhat? Ha van is, én ne tartozok közéjük. Sajnos nem sok dolog van, amiben képes vagyok hinni, és ezeke a dolgok sem tartoznak közé. Ami azonban a legrosszabb, hogy az emberek elvárják, hogy üres kijelentésekkel, semmitmondó fogalmakkal és nem is leplezett megjátszással kívánjunk nekik jószerencsét az új évre. Más boldog születsénapot kívánni, azt az ő napja, arról nem tud mindenki, az figyelmesség. Más névnappal ugyanezt tenni, az is a figyelmesség kategória, bár elgondolkoztató, hogy sok országban hírét se hallották névnapnak. Van még sok-sok évforduló, amit szintén érdemes megünnepelni, kívánni rá valamit - azok mind, egytől-egyik személyekhez, emlékekhez kötődnek. De a Szilveszer nevű koholmány, aminek mégcsak önálló nevet sem adtak (bár halottam már Karácsony nevű emberről is...nem szívesen beszélgetnék a szüleivel a világról alkotott véleményükről), az semmi. Egy kifogás, hogy el lehessen menni lerészegedni. Egy kifogás, mint a gyónás is, hogy tiszta lappal indulhass SAJÁT MAGAD előtt. A gyónás is csak hasonló: a papnak vallod meg a bűneidet? Hát ki az a pap, hogy megboncsájthasson? Milyen alapon mer ő ítélkezni afelett, hogy istened megbocsájt-e? De ezt majd a legközelebb kifejtem. Az új évről pedig annyit, hogy nagyon utálom. Mesterkélt, céltalan és csak fájdalmat hoz, ha nem az elvárások szerint teljesíted az éjszakát.

fiú-lány barátság

Megkérdezték tőlem, hogy hiszek-e a fiú-lány barátságban. A kérdést azonban érdemes lenne rögtön ketté bontani: hiszek-e a bartáságban, és hiszek-e abban, hogy ez fiú és lány között is lehet? Az első kérdést a Wyatt Earp című filmben is felteszi Hollyday Wyattnek, pedig először találkoznak. Vanak olyan emberek, akiknek elég egyetlen pillanat, hogy szimpatikusak legyenek, hogy megérezd, van bennetek valami közös. Másokkal szemben egy életen át megmarad valamiféle távolságtartás - magad sem tudod megmagyarázni sem az okát, sem az érzést, mégis ott van. Hiszek a barátságban, igen, de nem a mai értelemben vett barátságban. Nem az a fontos, hogy mindent meg tudjatok beszélni: nem kellenek szavak ahhoz, hogy tudd, a másik segít. Nem kellenek szavak, magyaráztok, ha bajban vagy, a másik ezt megérzi. A barátság talán az egyetlen, ami a szerelemhez hasonlítható. Nem mondom, hogy erősebb annál, mert nem az. Egyszerűen más. A második kérdésre pedig a következő a válaszom: igenis van fiú-lány barátság. Nem számít a másik neme. Csak rá kell jönni, el kell dönteni, hogy szerelmet érzel, vagy "csak" vonzalmat. Ha az utóbbi, lehet barátság. Túl kell lépni a vonzalmon, meg kell ismerni a másikat - talán barát, talán nem. Ha pedig szerelmes vagy, nem érdemes azzal próbálkozni, hogy barátságot építs ki. Nem fog sikerülni. Ezt a két dolgot nem szabad keverni. Ha valaki a társad, a párod, szerelmed - valamilyen viszonylatban barátod. De ha a szerelem elmúlik, nem lesz az. Valami megszűnik, valami ami a kettőtök viszonyát egymáshoz fűzte és nem lesz barátság, csak ami sohasem volt szerelem. Számomra is van egy lány, akit barátomnak tartok. Tudom, hogy számíthatok rá, hogy megérzi rajtam, ha bajom van, mégha mosoly mögé is rejtem azt. Beszélgetni is tudok vele, való igaz. De beszélgetni nem az igaz barátok valók, hanem akikkel közös témád van. Baráttal nem kötelező lennie annak. Nem az fogja meghatározni, hogy milyen közel fogtok állni egymáshoz. Szerelemben viszont kell közös érdeklődés. Ha nincs közös pont, nem fogsz tudni együtt élni a másikkkal, egyszercsak arra ébredsz, hogy meguntad, és akkor vége. Ha valakit unsz, nem úgy, hogy éppen abban a pillanatba nincs hozzá kedved, hanem végérvényesen - akkor az a kapcsolat elveszett. Bár azt hiszem, nem fogsz valakibe beleszeretni, ha nincs rögtön valami közös. Lehet, hogy csak egy illat, lehet, hogy egy könyv, amit meglátsz nála - valamibe beleszeretsz. De a barátnál csak annyit érzel, hogy ti "egyforma emberek" vagytok. Hadd idézzek zárásul egy nem rég olvasott Márai Sándor könyvből: "az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két egyforma ember találkozik" Akár barátnak, akár társnak.

éjjelek

Szeretem a téli éjjeleket. Érdekes módon a kedvenc évszakon a tavasz és az ősz, de csak a nappalok. Az őszi-tavaszi éjjelek nyirkosak, vizesek, hidegek, azokat nem kedvelem. De a nyári és a téli más. Nyáron az ember végigfekszik egy füves domboldalon, távol a zajoktól s a fényektől, felnéz a csillagokra és gyönyörködik. Talán csak akkor szebb, ha párja is mellette van. Azért talán, mert a másiknak is ugyanazt kell látnia, hogy minden szép legyen. A tél azoban egész más. Éjjel kihal a város, eltûnnek az emberek meleg otthonaikba, leszáll egy kisebb köd s mindenre valamiféle misztikus hangulat ereszkedik. Ha valaki látta az Interjú a vámpírralt, az talán megsejti, mire is gondolok. Sajnos még mindig nem tudtam az egészet megnézni, csak részleteket belőle. De valamilyen hangulata átragadt rám. Hálát adok az égnek, hogy olyan városban lakom, ahol még vannak száz évnél öregebb épületek, hogy áll a vár a hegyen, és hogy mindennek az éjjeli hangulatát is láttam már. Időtlen lesz minden, mintha nem is a XXI. században sétálnál, mitha visszalépnél a varázslat korába. És az mindaddig megmarad, amig gyalogolsz. A varázs akkor törik meg, amikor elindulsz hazafelé, busszal, villamossal, autóval. Darabokra szaggatja minden kis ábrándozásod, minden hangulatod.

törpe

Ma láttam egy törpét. Olyan valódi, ősz szakállas, kérges kezű, bakancsos fantasy törpét. Vajon csak álcázza magát? Vagy csak egybeolvadtak a fajok valamikor az időszámítás elõtt? Nem lehet, hogy annyi legendának ne legyen valami alapja.

köd

"Érezted már álom és ébrenlét határán, hogy hirtelen más, igazibb nézőpontból látod a világot? Hogy a dolgok megmutatják igazi valójukat, lehullanak az álarcok, és a hétköznapi környezet valami furcsa, idegen, misztikus jelenség színterévé válik? Én ezt érzem mindig, mikor leszáll a köd. Sokan utálják a nedves, szürke időt, én viszont legszívesebben azonnal sétálni indulnék, mikor reggel azt látom az ablakon kinézve, hogy nem látok semmit. Ha ilyenkor nekivágsz az ismerős utcáknak, úgy láthatod a környezeted, ahogy soha máskor. Szép időben mindent már messziről felismersz. Az alakjáról látod, hogy igen, ez az, ami, és többet nem is veszel róla tudomást. A kavargó semmi sejtelmesen eltünteti a körvonalakat, kiemeli a dolgokat megszokott környezetükből egyforma szürke hátteret adva mindennek. Amíg oda nem érsz valaki vagy valami mellé, legjobb esetben is csak sötét körvonalakat látsz, és amikor elég közel érsz, akkor sem látod az egészet. Ha az "orrodig sem látsz" a ködben mindennek az igazi arcát fedezed fel. Azon kis részletek alapján kell tájékozódnod, amiket máskor figyelemre sem méltatsz. A fény például sokkal valóságosabb a ködben: minden fénnyalábnak súlya van, önállő valóságként létezővé válik. Másrész megszûnnek a szó szerint vett fényforrások: a fény valahogy mindenhonnan jön. Mintha a lámpaoszlopból is szivárgona. Amit nem látsz, ahelyett odaképzelsz valamit. Ezért érzem magam teljesen szabadnak."

Ez a cikk egy része a ma megjelent Tétékás Nyúz egyik cikkjének. A szerző Balu, s bár a cikk végét nem írtam ide, nagyon megfogott az írása. Ilyesfajta érzések jelennek meg bennem is a köddel kapcsolatban, de én ennél a ködös éjjeleket még jobban szeretem. Életre kelhetne bármelyik viktoriánus kori regény, mesés vagy rémséges teremtményekkel, soha nem látott csodákkal...megnyílik az út a képzeletnek, hogy repülhessen, kizárva a világ monoton zajait, egybemosva a fényeket, kitörölve az embereket...

téli depi

A szokásos téli depi eljövetele. Vagy mégsem? Most kicsit más. Talán az a rengeteg változás teszi. Változások: új emberek, új iskola, új csapat edzésen, új barátok. Szép és jó - egy részről. A másikról pedig állandó gyomorszorító érzés, valami rossz, valami hiány, amikor érzed, hogy kellene, hogy meglegyen, de nem tudod, micsoda. Talán valami megszokott, csak egyetlen, apró valami...De hiába, nincs. Minden más. És minden nap unalmasabb az előzőnél. És lassan beleszoksz a monotonitásba, miközben még mindig égeti a lelked valaminek a hiánya... Fõleg, ha reménykedsz. A reményt egyszer már nagyon jól leírták versben. Mindaddig nem fogjuk fel az értelmét, amíg mi magunk meg nem fogalmazzuk és rájövünk, hogy mennyire ugyanazt mondjuk Csokonaival... Azt hiszem, az emberek ettől ilyenek. Ettõl ilyen személytelenek, hidegek, fáradtak és fásultak. Reménykednek, hogy visszatér valami mese, valami, ami nem ennyire a hideg realizmus, a valóság, reménykednek, hogy ma rájuk pillant a nagy ő, reménykednek, hogy hátha ma nem utasítják vissza a meghívását.

Az illatok megmaradnak

Csak az én orrom ilyen rohadtul érzékeny a női illatokra? Ugyan mindenkinek van olyan illat, amire felkapja a fejét, ha megérzi, de hogy én ezt a villamos másik végében álló lány illatára tegyem?!? Mindig az illatok maradnak meg a legjobban. Az arcokat az ember elfelejti, elmosódnak, hisz nap mint nap több ezret lát az ember. A hangok belevesznek a város zajaiba, belevesznek az ember emlékezetébe. De az illat marad. Ha megérzed, eszedbe jut az, akin először megszeretted, aki valamiért fontos volt, akire emlékezni kell. És ha megérzed, elkezded keresni az illetőt, reménykedve, hátha ma újra látod...és csalódnod kell, mert mára az illat is tömegcikké lett, és mindig, mindenki ugyanazt hordja...csak néhány kivétel van, akiken valahogy másképp érződik. Van benne valami személyes, amiről tudod, hogy más nem érzi, ami neked szól, és még annak a néhány embernek, akinek fontos az illető. Az illatok megmaradnak.

Beyond the invisible

Sötét erdőben, embertől távol Örökkön örökké egy pár táncol. Magukban szépek, egymásnak élnek, Míg világ a világ.

Fellegek

Káin jelű fellegek, gyertek, gyertek! Rátok nézek, s nevetek: elkéstetek! Rosszabb itt úgy sem lesz már, Idelent maga a halál, ami vár!

Ördögnek látszotok de csak annak, ki vak, Ki eddig nem látott, s hallgat, Nem tudja: már rég itt a homály. De ráébred hamar, csak várj, várj!

Körbe-körbe mit láthat az ember? Vér s butaság, s csak nézi üres szemmel, Mint ki fel nem foghatja, mi is foganatja E csodának, minek neve a ma világa!

Köszöntlek hát titeket, ó dicső fellegek, Hátha jöttötökre az emberek felelnek, Kiáltanak, hogy elég e nyomorból, E szépséges, új világból!

Egy botor álmodozó

Érdekes, hogy miért van ez. Úgy esett e történet, Hogy egy embert, kit gyötörtek A történtek, Álmodni kezdett szüntelen, (főként egy lányról), De nem túl bölcsen. Elfeledte ugyanis, Hogy mit megálmodik, Az mind-mind hamis, S valósággá csak úgy lehet, Ha válaszottja is osztja E nézetet. Sajnos nem így lett, Szíve hölgye kissé más, Mint lovagunk álma, Mi oly csodás. Így dőlt hát romba Lovagunk minden vágya. Ám a botor fel nem adja, Míg világ a világ, Esélyeit latolgatja, S üldözi tovább az álmokat, Mondván, "Egyszer úgyis valóra kell, Hogy váljanak!"

Észak királya

Halott lények, sötét fények, Észak földje téged éltet. Király lettél, Jégpalotád vár, Ajtód a külvilágtól elzár, Sikoltásod visszhangra lel: Jég s hó, mi arra felel. Nem maradt már semmi sem, Kihalt néped teljesen. Ősi véred régen halott, Mint körötted a világ: fagyott, Örök sötétség vesz körül Csillag sem borul rád fölül. E kietlen táj a tiéd; Ez mind, s mind miért? Uralkodhatsz birodalmon, E szánalmas, ódon kastélyon, Játszhatod a királyt, Őrült! Magadba menekülve felőrölt, Mindaz, mit kaptál, elértél, Már csak sírod, mit reméltél. Nem fázol, nem is félsz, Hisz csak éppen hogy élsz De sorsod már mindvégig, Uralkodj, sírod széléig! De hát ki az, ki eltemet, Ha senki járja termedet, Nincs egy lélek sem, Mely osztozna a sötéten. S ha elhal kiáltásod, Örökké halljuk visszhangod: Észak őrült királya halott.