Az Éjszaka erdeje

Zörög a bokor, jel az éjben, Tündér táncolt ott az éjben. Süt rá a Hold, ezüst színben, Haja csillog, mint az ében.

Este van már, ködös sötét, Élet alig adja már jelét. Ám hang kél, száll feléd, Vándor hozza fejszéjét.

Fáért jött, tüzet rakni, Nem akar álmában fázni. Még fényt is ad majd neki, S a vadat fogja megsütni.

Zörejt hall a remete, Dal száll messziről fele, Tüzét hamar elfeledve Erdőbe tart, zenét keresve.

Tisztásra ér, apróra Tündért lát ott táncolva Gyönyörű lány fűben szállva Tátva marad a vándor szája.

Szemét levenni képtelen, Már kúszik belé a szerelem, Ám oly erős az érzelem: A tündér menni erőtlen.

Zörög a bokor, jel az éjben, Egy pár táncolt ott a fényben. Süti őket a Hold ezüst színben, Hajuk lobog az esti szélben.

Lovas

Sötét téli éjen lovas vágtat dél felé: Északról jött, fagyból, mint küldött, Egyenest e nagy nép királya elé.

Erdőkön tört át, nem kímélve lovát, Árnnyal s rémmel nem törődött, Vitte azt, mit az úrnak ad át.

Ám az éj leszállt, s kél a félelem, Hiába száll a ló föld fölött, Sír mélyéről nyúl, át a szíveden.

Északföld fia, erős és bátor, Rendületlen áll lova előtt S villogva lép a fénybe az árnyból.

Bárdot emel, meglengeti kezében, De a fegyver gyenge, kettőbe törött, Színe is más már: akár az ében.

Küldött, ki már nem térsz meg, Árny sötét földhalom mögött, Emlékezz és sose feledd, Küldetésed be nem fejezted.