Fairy Glen

The surroundings of Betws-y-Coed can offer numerous attractions, from peaks to abandoned mines, but there is a certain little creek which looks like a place out of myths and fairytales: the Fairy Glen. The whole area is a light trip, but it makes a beautiful view. Unfortunately it looks like the only way to get to the really nice areas are through the water, which I would love to do once. It will certainly has to be during summer though, and I'll need proper waterproof casing for my gear, so it may be challenging.

fairy-glen.jpg

How to get rid of 'FastCGI sent in stderr: Primary script unknown' in nginx logs

Add `try_files $uri $script_name =404;` to your PHP handling block. Click more for details

Tihany

It is always hard to take pictures of places you know well: when you've seen places countless times none of the scenery look extraordinary enough to fossilise it for eternity.

Thankfully, there are exceptions. This was taken in Tihany, at a beautiful, sunny day, when thankfully enough sailing ships were out on the water. All the colours were in place and I loved the reflections - you definitely need to wait much, much longer at places you know for a good moment, but it worth it.

tihany.jpg

Going static

The "why"s for writing one's own static generator, which I want to replace my WordPress with.

Hacking tint2 panel: weather, CPU temperature and volume executors

Adding weather, volume and CPU status a hacker friendly panel: tint2.

Szubkulttalanul


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis különc. Szegény kis különc, hiába is próbált tartozni valahova, sosem találta társaságát: egyesek szerint nem öltözködött megfelelően, mások lenézték, mert oly zenéket is szeretett, melyeket csak köcsögök hallgatnak.

Szegény kis különc élt, éldegélt, kereste helyét; vándorolt egyik csoporttól a másikig. Néha, egy rövid ideig úgy érezte, tartozik valahová, de ez sosem tartott sokáig.

Felkerekedett hát, vállára vette a világot, és elindult felfedezni az Internetet. Friss volt még az Internet ekkor, tele csudákkal, tele olyanokkal, mint a kis különc: gondolkodókkal, szomorkodókkal, meg nem értettekkel. A kis különc végre talált társaságot, ahonnan nem nézték ki, nem taszították ki - amit az otthonának érzett.

És boldogan éltek, amíg be nem zártak a weboldalak és a kis különc hiába keresgélt: már nem talált annyit sem, mint régen: a csodás Internetet felfalták a mindennapok.


Minden csoportra, minden "kultúrára" jellemző, hogy leszűkítik a világot: a zene, a kinézet, a művészet csak egy adott vödörből válogathatóak, és ha más vödörből is venni merészelsz, eláshatod magad. Kaptam olyan bejegyzéseket a Vendégkönyvembe 17 évvel ezelőtt, hogy nem lehetek igazi fantasy rajongó, mert nem csak(!) metált hallgatok.

Az ember idővel megtanulta, hogy sehova sem tartozik igazán; amolyan megtűrt bútordarab, néha még észre is veszik, néha még hívják is valahova, de inkább nem - legalább ellenségesek nem voltak vele, csak közömbösek.

Pár évvel ezelőtt bezárt egy szokatlan weboldal. Egy weboldal, ami szembement az említett kultúra-töredezettséggel és csodálatos módon egyesített rengeteg, helyét a világban kitartóan kutató különcöt - azokat, akik sehová sem tartoztak igazán, akik egyszerre több helyről mertek meríteni. Gyanítom, hogy nem szándékosan történt így, nem ez volt az oldal eredeti célja, de mégis ez lett belőle. Adott nekik egy otthont, ahol mindig volt valaki, ahol úgy érezhetted magad, mintha találtál volna egy fogadót a fantasykből, ahol mindig történik valami; egy lakást, ahova Jóbarátok-szerűen betoppanhatsz, és valaki otthon lesz. Tette mindezt ráadásul nem csak a neten: bulik, összejövetelek szerveződtek, valódi barátságok, kapcsolatok szövődtek; sokszor talán életre szólók, hiszen az idők végezetéig lenne miről beszélgetni, ha a megfelelő emberekkel teszed.

Időközben az alapítók, az eredeti, belső kör javarészt felbomlott: mindenki továbbindult a fogadóból, új kalandokat keresni. A fogadók már csak ilyenek; ahol mindig ugyanazok vannak, annak késdobáló a neve. Az eset szokatlansága az, hogy maguk a fogadósok is elindultak kalandozni - a fogadó meg bezárt, mert eladni nem akarták. Most ott áll, üresen, mint Mória bányái, csak ebben nincs balrog. Azt hiszem.

Volt egyszer egy japán-amerikai kollégám; mesélt egy kicsit a faluról, ahonnan származott. Tömören úgy írta le, hogy "na, az egy olyan hely, ahova ha tíz évvel később visszatérsz, nem változott semmi, de még a tehén is ugyanott áll". A mostani 30as kelet-európainak ez mesének tűnik: a mi életünkben semmi sincs, ami 10 év alatt ne torzulna felismerhetetlenné. Sokáig azt hittem, ilyen menedékek legalább online megmaradhatnak, de tévednem kellett: aki elég ideje használja az internetet, mostanra megtanulta, hogy a mítosz, mely szerint ami a netre felkerül, az örökre ottmarad, egy nagy, gennyes hazugság. Töredékek maradnak fenn, hangulat-pillanatok, régi fényképeket megvilágító fénycsóvák a padlás szálló porában.

Itt vagyunk, a kis különcök, a harmincas éveink elején-közepén-végén, és minden, ami valaha ismerős volt, romokban: a társaságoknak se fizikai, se virtuális helye nincs; a próbálkozások, hogy újraépítsük, elhullanak, olyan indokokkal, mint "már nem hallgatok iyet". Ha mégis van, akkor fokozatosan fakulnak, mert új emberek nem jönnek, a régiek pedig sorra kopnak el.

Tudom, hogy "felnőttünk"; hogy számlákat kell fizetni; hogy ha ma olyan minőségű alhololt fogyasztanánk, mint akkor, akkor egy hétig lennénk másnaposak; hogy 8-10 órát kell egy számítógép előtt görnyedve a semmivel úgy foglalkozni, hogy elfoglaltnak tűnjünk; hogy imádott ivadékaink lettek, akikre nyilván az ember rászánja az élete java részét; hogy ezrével érnek minket érdekesebbnél érdekesebb "40 fotó ami"k.

Ezek (majdnem) mind jogos indokok arra, hogy az ember ne üljön naphosszat egy fórum előtt, de nem arra, hogy az alapjaid változzanak - pedig vagy ez történik, vagy azon vagy, hogy változz, és csodálkozol, hogy nem érzed magad ideálisan egyetlen vödörbe gyömöszölve. Elszörnyedve látom, hogy a világomat, a gondolkodókat, a sehová sem beilleszhetőket bekapta, megrágta és nyálasra rágva kiköpte valami - valami, amit talán a konformizmus szó ír le a legjobban.

Szerencsére azt is látom, hogy amikor valaki rájön, hogy irányt tévesztett, leül gondolkozni, és hirtelen visszatalál egy korábbi önmagához. Egy összetettebb, megalkuvást csak óvatosan piszkáló önmagához, és elkezdni azt újraépíteni.

Évek óta próbálok rájönni, miért volt pont ennek az oldalnak a széthullása ekkora érvágás; miért viselt meg jobban, mint más fórumok halála, és azt hiszem, végre kezdek rájönni.

Két irányból keveredhettél ide: a net és a bulik irányából, a fikikai lét felől és virtuális irányból - de jelen esetben az egyik a másiknak a szerves kiterjesztése volt. Beszélgethettél az előző esti bulin történtekről online, csendben, álnévvel, egymást érthetően; és fordítva: lehetőséget adott hogy találkozz azokkal, akikkel tényleg megértettétek egymást. Hogy az oldalon megismert feleségem szavait idézzem: "ez nem egy társkereső, hanem egy társaság-kereső volt" - és mint ilyen, talán egyedi volt.

A mostani net lehetőségeinek férge az, hogy zártak. Lehet csoportokat nyitni, de kegyetlenül ritka az, hogy egy ilyen csoport kitüremkedjen a valóságba. Ugyanilyen ritka, hogy egy offline csoport életképes vergődést mutasson be a netre zavarva. Egyik sem lehetetlen, csak kivételesen ritka.

Itt vagyunk 2016-ban, és úgy érzem, rengeteg ismerősömtől zakatoló sebességgel távolodok. Elköltöztem, messzire, és ebben hibás vagyok, nem vitatom. Meg voltam győződve róla, hogy a zsebemben ketyegő internet az akármikori videó- és hanghívásával megelőzi ezt, azonban leegyszerűsítettem a helyzetet.

Sokakkal, akikkel szétválni látszanak újraim, társaságban ismerkedtem meg, társaságban (is) beszélgettem, fórumoztam, vitatkoztam, és talán ez tartotta össze hosszú távon a folyamatot: a folytonos külső inger, a kettőnél több jelenlevő.

A felületek, amik ezt segítették, teljesen felszívódtak: a Facebook gonosz trükkökkel rejti el a beszélgetést ( az a bizonyos "more" link, illetve az az egy szintű mélység, és még mindig elképzelésem sincs, miért, hisz ha valami, ez engagement ); a többi hálózatot inkább meg sem próbálom erre használni ( bár elvileg egy-két üzenetküldőt lehetne tematikus csoportbeszélgetésekre kárhoztatni ); a valódi életben tartott szeánszokat pedig egyre nehezebb két-három embernél többre szervezni.

Persze lehet, hogy mint oly gyakran, csak siránkozok, és nem teszek eleget. Ha 15 évvel ezelőtt a net volt a menedék, most, hogy mindenki ott van, talán a "való életbe" kúsztak vissza a lehetőségek; talán ott gyűlnek valahol azok, akiket keresek. (Néha próbálkozok, de általában elrettenve pattanok vissza, mert valamiért lehullott a kis naív lebergnyeg a szemem elől, és bár nem vagyok straight edge, az elfogyasztott szerek mennyisége és milyensége nekem erős visszatartó erő.)

Azért is nehéz, mert meglenne az igényem a pár nappal későbbi partyfotókra, a szerves hozzászólásokra, hogy mi volt jó, mi nem; a beszélgetésre, ami egy eseményt kellene, hogy kövessen. Ez mára gyakorlatileg eltűnt: a következő eseményre koncenrtál mindenki; a múlt heti az nem a jelen, és a jelenben éppen elég dolog történik éppen; köszönjük, live streaming. Lehet, hogy itt rontom el, és a nekem is inkább ezeket kellene fogyasztanom. Felejteni az igényt a kétirányú eszmecserére, megtanulni közölni és közlést emészteni.

Remélem tévedek, és rossz helyen keresgélek; ha így van, segítsetek, kérlek. Hol vagytok?


How to export Flickr to a GPX file to Geotag photos

Using Flickr to add GPS metadata to my photos.

How to send simple UTF-8 email in Python 3.x

Apparently, sending email in Python is painful. This is what I did to ease it.