Fooldal
Magamról
Fantasy
Mitológia
Taekwon-do
Betutípusok
Fotók
Naprendszer
Technika
Zene
Verseim
Gondolatok

Gimis cuccok
Érdekességek


Linkek
Linkcsere
Vendégkönyv
Vendégkönyvbe írás
E-mail

Gondolatok...

2004. június 3.

Talán ha valaki nem csinál vagy tesz meg valamit, az azért van, mert túl egyszerű lenne. Helyesebben szólva másra nem nagyon tudok gondolni.
Jelen esetben a konkrétum az érdeklődés a másik iránt, ha már egy jó ideje (teszem azt, olyan fél éve) nem hallottál felőle. Mert azért én általában utánakérdezek, hogy mi is van az illetővel, ha jóban voltam vele, neadjisten, még talán fel is hívom. Akkor miért van, hogy ezt szinte senkitől sem kapom vissza, talán csak három-négy embertől? Nagy talány.
Talán tényleg bonyolult. Ott van például a mobiltelefon, amin még a WC trónolva is lehetne telefonálni két percet, csak ami olyan etikett lenne, hogy mégsem szarjuk le a másikat. Vezetékes telefon: tényleg macera, kell a netre modemnek. Ja, internet? ICQ, MSN, vagy a legkézenfekvőbb: e-mail. Sőt, ha még nem felejtett el írni a jóember, akár papírt és tollat is vehetne a kezébe és firkanthatna egy levelet... A végére hagytam, hogy még akár találkozhatna is a másikkal. Természetesen az borzalmasan és rettentően időigényes, főleg a sok-sok rettentően és borzalmasan elfoglalt diák számára...
Mindezeket összegezve számomra továbbra is rejtély, hogy miért is nem lehet néha, talán csak jópofiból is, de beleszólni abba a telefonkagylóba...csak hogy a másik ne érezze magát elhanyagolva.
És mindez persze akkor a legjobb, ha hatalmas hévvel meg is ígéri, hogy majd keres, nem?

 

2004. május 17.

Ezt annyira tudom utálni...pl. a fürdőkádban végiggondol valamit az ez ember, le akarja írni, de ez természetesen - lévén éppen a fürdőkádban, fürdés közben található meg - nehézségekbe ütközik, név szerint: vizes papírra nem lehet írni. Node mire kedves emberünk kikászálódik a kifejezettem marasztaló kádból, már rég elfelejtette, amit le akart írni.
Én is így jártam.
Ezért most két egészen más témát hozok fel.
Az egyik egy meglepő felfedezés volt, hogy néhány, szinte teljesen lényegtelen emlékkép egészen mélyen beleivódik az emberbe. Ezek persze nem feltétlenül képek, ugyanúgy lehetnek érzések, illatok (azok kiváltképp), színek...a furcsa, hogy ilyen erősen megmaradnak, pedig annyira nem is fontosak. No persze általában szép emlékhez kapcsolódnak...vagy olyanhoz, amit befejezetlennek tekintessz.
Ugye másnak is szokott olyan érzése lenni, hogy "nem lehet itt a vége!" ? Bocsánat, rossz volt a kérdés. Nem arra vonatkozik, amikor szakít egy pár, vagy reménytelen szerelemről van szó, hanem pl. Te harmadikkos vagy az illető pedig éppen elballag. Annak idején nekem több embernél is megvolt ez az érzésem, és azóta nem tudom kiverni a fejemből őket.
A másik téma egyfajta megérzés - kicsit kapcsolódva az előzőhöz. Volt már olyan, amikor teljesen váratlanul beugrott egy arc, egy mosoly, egy mozdulat valakiről, akivel régen nem találkoztál? És gondolkoztál már el rajta, miért pont akkor, ott és abban a helyzetben ugrott be? Persze a legegyszerűbb lenne felhívni az illetőt, megkérdezni, hogy nem-e történt vele valami, de sajnos vannak helyzetek, amikor ezt nem lehet megtenni, pedig a szívünk ezt diktálja.
És a illatok még mindig megmaradnak, ha két éve nem éreztem, akkor is.

 

2004. március 11.

Érdekes vitám volt ma egy lányismerõsömmel a gyengébbik nem úgymond "hátrányos helyzetérõl". Elgondolkodtam ugyanis rajta, hogy a nõk a történelem folyamán szinte csak nyertek. Jogokat kaptak erre-arra, szinte bármit tehetnek ma az életükkel. Miért vannak mégis hátrányosan megkülönböztetve? Azt hiszem, erre nagyon egyszerû a válasz: mert nem ezt szánta nekik a természet. Én nem a tudásukat, a képességeiket vonom kétségbe, nem azt, hogy képesek-e adott dolgokra, hanem hogy nem ezt kell tenniük. Azt hiszem, ez olyan erõs ösztön a férfiakban még mindig, hogy talán sosem fog kiveszni. Igazság szerint én nem is szeretném, ha kiveszne.
De vajon miért van ez az ösztön a féfriakban? Hiszen úgy néz ki, mintha tartanánk attól, hogy a nõk átveszik a szerepünket. És valóban, lehet, hogy ez a helyzet. Uraim, mi a történelem és a társadalom legnagyobb vesztesei vagyunk! Elvesztettük a vadászat élvezetét, elvesztettük a versenyt egy hölgy kegyeiért - hisz milyen verseny, ahol ármánnyal és cselekkel szinte mindent meg lehet oldani? Hol marad a lovagiasság, a becsület, az erõ, a harcok? És végül, de nem utoljára: miért akasztottuk le a kardot az oldalunkról? Szinte mindent elvesztettük, mert a modern felfogás nem enged semmit. Nem engedi, hogy bosszút álljuk, nem engedi, hogy szívünk választottját ért sérelmekért elégtételt vegyünk... persze, be lehetne valakit perelni, de annak végképp semmi értelme. Az egy pótcselekvés, ami a tisztességes harc helyett alakult ki. És itt most nem feltétlenül fizikai harcra vagy párbajra gondoltam, ugyanúgy mûködhetne valamilyen "használd az agyad" formában is. De mára nem maradt semmi. Csodálkoznak hát a nõk, hogy nem akarjuk, hogy egyenjogúak legyenek? Azt hiszem, be kellene látniuk két fontos dolgot: 1, férfi gyereket szülni nem tud; 2, ha egy férfi nem képes jobbnak lenni valamiben a nõnél, elveszti a büszkeségét, és ezzel azt hiszem, minden mást is: az akaraterejét, az önbizalmát, mindent.
Talán jobb lenne, ha néha a nõk sem lennének annyira önzõk, mint amilyenek manapság.

 

2004. február 13.

Vannak dolgok, amikrõl kezdetben azt hiszed, erõsebbé, tapasztaltabbá tesznek, amik által tanulsz valami újat, hogy még egyszer ne követhesd el ugyanazt a hibát. Ez mindaddig így kering a fejedben, amíg rá nem döbbensz, hogy mindössze annyi az eset eredménye, hogy egyre érzéketlenebbé válsz a külvilágra, hogy egyre jobban azon vagy, elfordítod a kulcsot a zárban, és magadra maradsz a szobában azokkal az emlékekkel és azokkak a fontos dolgokkal, amiket eddig összegyûjtöttél oda. (Ugye mennyivel egyszerûbb lenne?) Vannak helyzetek, amikor igenis ki kellene tudni mondani, ami elõször az eszedbe jut, igenis a fejéhez kellene vágni a másiknak, hogy mekkora fájdalmat is okozott. Engem nem így neveltek: azt tanultam, hogy fogjam be a szám, mert nem érek el azzal semmit, ha dühbõl cselekszem. Tévedtek, amikor ezt mondták, néha igenis dühbõl, meggondolatlanul ki KELL mondani dolgokat, nyersen, durván, mert úgy igaz. Mert azt érzed, és azt is fogod mindörökké, legfeljebb a felsõbb tudat elnyomja - szándékosan vagy sem, de elnyomja. És tévedtek, hogy mindent politukusan kell megoldani, tévedtek, hogy érdemes küzdeni, mert valami eredménye csak lesz, tévedtek s tévedtek... tradíciók, erkölcs, tanok, meggondoltság - egyre megy. Mindegyik álarc.

Igazából a bajok ott kezdõdnek, hogy az ilyen emberek, mint én, akik meglehetõsen sok mindent elfojtanak magukban, mondván, tapasztalat, sosem fogják megmutatni, mekkora fájdalmat is okoz nekik egy-egy megjegyzés, néhány elfelejtett apróság, lemondott találkozók.
De a legfurcsább az, hogy ha valaki régi szokás szerint udvarolni szeretne ebben a rühes világban, még a kiszemelt hölgy sem méltatja a figyelmére.

 

2004. január 24.

Volt egy mûsor az aurafotózásról. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy imádom a fantasyt és a sci-fit, mégsem vagyok képes elhinni ezeket a dolgokat. Azt hiszem, az a baj, hogy megpróbálják ezeket valami tudományos maszlaggal körbekeríteni és megmagyarázni, amikor nem kéne. Mellesleg ez is egy olyan dolog, amit szívesen kipróbálnék, csak szeretném is tudni az eredményt, meg nem is. Szeretném, mert kíváncsi lennék, hogy mégis milyen lehetek szerintük, illetve nem, mert biztos nem olyan eredményt hozna, amilyenre vágynék - hogy valami különleges is kijöjjön a képen, hogy ne egy teljesen átlagos aurát jelöljön körülöttem a gép...Na mindegy. Talán egyszer kipróbálom, és megtudom, van-e bennem természetfeletti :)

Még eszembe jutott pár dolog a mai ezoterikus mániákkal kapcsolatban. Manapság erõsen divat boszorkánynak hinni magunkat, ezoterikus cuccokat beszerezni, mágiát "tanulni", stb, stb. Ez egy részrõl jó, mert én személy szerint ki nem állhatom a katolikus egyházat, (tudniillik õk a legnagyobb ellenzõi ennek a hullámnak, de mielõtt valaki elítélne, nem a vallást ellenzem, hanem a mai körítését), más részrõl viszont elég erõsen ellenzem is, mert zavar, hogy valójában hozzá nem értõk ijesztegetik a többieket mindenféle (általában kitalált) dolgokkal. És kifejezetten bosszant, hogy általában az lesz divat, ami vagy nem valóságos dolgokon alapul (lásd: Necronomicon és H. P. Lovecraft kapcsolata...), vagy aközben ferdül el, miközben populárissá válik. Engem is vonz a természetfeletti, de már az ezoterika szót is utálom, mert errõl is a divat jut az eszembe.

 

2004. január 17.

Ma volt Csillagkapu. No persze megint a közelébe sem ért a filmnek, de elgondolkoztatott valamin. Megint elõhoztak valami színes csövekbõl álló kütyüt, hogy "ezen van a teljes technológiánk". Aham, persze. Valami érdekes oknál fogva a mai tudomány fém és mágnesség, illetve ritkábban optikai elven mûködõ adattárolókat alkalmaz. Persze, ha mondjuk egy sci-fiben szerves adattárolót hoznának elõ (sejtszinten tárolt adat, vagy valami), akkor még bólogatnék is, hogy nem is rossz ötlet. De a színes kis üvegcsövek, amik persze törékenyek is, és javarészt tönkremennek, mielõtt a megfelelõ kézbe jutna...bah. Igen. persze a fém alapú cuccoknak ugyanígy megvan a maga baja, név szerint nem bírja az erõs mágneses mezõt. Az optikai cuccok általában az erõs hõre érzékenyek. De mind a kettõ védhetõ, erõsebb burkolattal, kompenzálásokkal. De sok kis színes üvegcsõ, az nem védhetõ. Hát mivé fajulnak Asimovék álmai?

 

2004. január 16.

Úgy szeretnék hinni valamiben. Teljesen mindegy, ha vallási, tudományos, vagy isten tudja milyen dologban, csak hinni valamiben. Hogy erõt tudjak nyerni belõle. Hogy tudjam, nem küzdök hiába, feleslegesen. Hogy legyen célom.
Nem szeretem az egyházat, sosem neveltek vallásosan. De ha annak neveltek volna, valószínûleg akkor sem fogadom el a dogmákat. Sokkal szimpatikusabbak a keleti gondolatok. Ám a véleményem szerint, amit mi ismerünk például a buddhizmusból, az valami, a keletiek által "nyugatiasított" változat, hogy az oly eltérõ kultúrák is megértsenek valamit belõle. Láttam a egy filmet a Wudan hegyrõl. Ez a hegy a taoizmus egyik legszentebb helye. Hasonlít a shaolin templomokhoz, ám vallásilag meglehetõsen különbözik. A taoisták mindegyike a saját útját követi. Hisz benne, hogy létezik egy számára kijelölt út: csupán rá kell találnia. Nem mintha ez könnyû feladat lenne, korántsem az. De legalább értelmet ad a létezésnek.
A keresztény egyházhoz csak annyit mondanék, hogy a menyország biztos jó dolog, de élnél-e olyan világban, ahol csak boldogság és öröm van? Lenne abban bármi élet? Nem.

 

2004. január 16.

Õszinteség.
Egy olyan szó, aminek, akárhogy is nézzük, hatalma van. Hatalma van fájdalmat, örömet okozni, hatalma van kapcsolatot indítani és befejezni. Önmagában véve, azaz teljes õszinteség avagy ennek teljes hiánya esetén meghetõsen szélsõséges dolgokat okoz. Akkor miért is nem használjuk úgy, hogy megmaradjon bizonyos keretek között a hatása? Ne mondjuk ki, amirõl tudjuk, hogy az nagyon lassan, vagy sohasem múló fájdalmat okoz, de szinte minden mást igen. Õszinteség nélkül semmi. sem marad az egykor emberségességnek vagy emberi társadalomnak nevezett dologból, nem is beszélve a kisebb viszonylatokról: személyes kapcsolatokról. Sokszor hallottam, hogy az õszinteség az alapja mindennek. Csak vannak, akik ahelyett, hogy õszinték lennének - talán félelembõl, talán más célokért - inkább tükörként viselkednek, a saját, megálmodott szavaidat visszhangozva. Ennek így semmi értelme. Persze, jó azt hallani, amit szeretnél, de ha végül porba hull az egész, mi értelme?
Csak fáj. Nem is kicsit.
A msáik véglet hasonló - végeredményét tekintve mindenképp, de közben is. Ha valaki túlzott õszinteséggel, túlzott szókimondással felel, hamar elveszíti a barátait és az ismerõseit. Mindössze megfelelõen kell csomagolni. Meg kell találni a megfelelõ szavakat, mégha enyhítenek is a valóságon, meg kell találni a kevébé fájdalmas utat. Persze csak ha nem a fájdalom okoása a cél. Mert legyen az ember bármilyen jószándékú, sajnos, néha erre is szükség van.

 

2004. január 7.

A sok sötétség sok fájdalmat hoz. A lélekben.

 

2004. január 7.

"Boldog új évet!" És ezt kell elküldeni jópár embernek, ezt kell köszönni mindenkinek. Miért? Lagalább ha lenne valami értelem...a karácsonynak van. Kapcsolódik a szeretethez, van Bibliai vonatkozása, és két nappal a napforduló után van, ami köztudottan réges-régi ünnep. De a Szilveszter...az csak egy kreálmány, ami elõbukkant Gergely pápa kobakjából, hogy nehogy má' a régi, természetes vonazkozást tatralmazó, 22-ei napfordulókor kezdõdjön a új év! Ráadásul az újévi jókívánságok. Van bárki a világon, aki õszintén elhiszi, hogy új életet kezdhet? Vagy hogy tiszta lappal indulhat? Ha van is, én ne tartozok közéjük. Sajnos nem sok dolog van, amiben képes vagyok hinni, és ezeke a dolgok sem tartoznak közé.
Ami azonban a legrosszabb, hogy az emberek elvárják, hogy üres kijelentésekkel, semmitmondó fogalmakkal és nem is leplezett megjátszással kívánjunk nekik jószerencsét az új évre. Más boldog születsénapot kívánni, azt az õ napja, arról nem tud mindenki, az figyelmesség. Más névnappal ugyanezt tenni, az is a figyelmesség kategória, bár elgondolkoztató, hogy sok országban hírét se hallották névnapnak. Van még sok-sok évforduló, amit szintén érdemes megünnepelni, kívánni rá valamit - azok mind, egytõl-egyik személyekhez, emlékekhez kötõdnek.
De a Szilveszer nevû koholmány, aminek mégcsak önálló nevet sem adtak (bár halottam már Karácsony nevû emberrõl is...nem szívesen beszélgetnék a szüleivel a világról alkotott véleményükrõl), az semmi. Egy kifogás, hogy el lehessen menni lerészegedni. Egy kifogás, mint a gyónás is, hogy tiszta lappal indulhass SAJÁT MAGAD elõtt. A gyónás is csak hasonló: a papnak vallod meg a bûneidet? Hát ki az a pap, hogy megboncsájthasson? Milyen alapon mer õ ítélkezni afelett, hogy istened megbocsájt-e? De ezt majd a legközelebb kifejtem. Az új évrõl pedig annyit, hogy nagyon utálom. Mesterkélt, céltalan és csak fájdalmat hoz, ha nem az elvárások szerint teljesíted az éjszakát.

 

2003. november 21.

Megkérdezték tõlem, hogy hiszek-e a fiú-lány barátságban. A kérdést azonban érdemes lenne rögtön ketté bontani: hiszek-e a bartáságban, és hiszek-e abban, hogy ez fiú és lány között is lehet? Az elsõ kérdést a Wyatt Earp címû filmben is felteszi Hollyday Wyattnek, pedig elõször találkoznak. Vanak olyan emberek, akiknek elég egyetlen pillanat, hogy szimpatikusak legyenek, hogy megérezd, van bennetek valami közös. Másokkal szemben egy életen át megmarad valamiféle távolságtartás - magad sem tudod megmagyarázni sem az okát, sem az érzést, mégis ott van. Hiszek a barátságban, igen, de nem a mai értelemben vett barátságban. Nem az a fontos, hogy mindent meg tudjatok beszélni: nem kellenek szavak ahhoz, hogy tudd, a másik segít. Nem kellenek szavak, magyaráztok, ha bajban vagy, a másik ezt megérzi. A barátság talán az egyetlen, ami a szerelemhez hasonlítható. Nem mondom, hogy erõsebb annál, mert nem az. Egyszerûen más. A második kérdésre pedig a következõ a válaszom: igenis van fiú-lány barátság. Nem számít a másik neme. Csak rá kell jönni, el kell dönteni, hogy szerelmet érzel, vagy "csak" vonzalmat. Ha az utóbbi, lehet barátság. Túl kell lépni a vonzalmon, meg kell ismerni a másikat - talán barát, talán nem. Ha pedig szerelmes vagy, nem érdemes azzal próbálkozni, hogy barátságot építs ki. Nem fog sikerülni. Ezt a két dolgot nem szabad keverni. Ha valaki a társad, a párod, szerelmed - valamilyen viszonylatban barátod. De ha a szerelem elmúlik, nem lesz az. Valami megszûnik, valami ami a kettõtök viszonyát egymáshoz fûzte és nem lesz barátság, csak ami sohasem volt szerelem.
Számomra is van egy lány, akit barátomnak tartok. Tudom, hogy számíthatok rá, hogy megérzi rajtam, ha bajom van, mégha mosoly mögé is rejtem azt. Beszélgetni is tudok vele, való igaz. De beszélgetni nem az igaz barátok valók, hanem akikkel közös témád van. Baráttal nem kötelezõ lennie annak. Nem az fogja meghatározni, hogy milyen közel fogtok állni egymáshoz. Szerelemben viszont kell közös érdeklõdés. Ha nincs közös pont, nem fogsz tudni együtt élni a másikkkal, egyszercsak arra ébredsz, hogy meguntad, és akkor vége. Ha valakit unsz, nem úgy, hogy éppen abban a pillanatba nincs hozzá kedved, hanem végérvényesen - akkor az a kapcsolat elveszett. Bár azt hiszem, nem fogsz valakibe beleszeretni, ha nincs rögtön valami közös. Lehet, hogy csak egy illat, lehet, hogy egy könyv, amit meglátsz nála - valamibe beleszeretsz. De a barátnál csak annyit érzel, hogy ti "egyforma emberek" vagytok. Hadd idézzek zárásul egy nem rég olvasott Márai Sándor könyvbõl:
"az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két egyforma ember találkozik"
Akár barátnak, akár társnak.

 

2003. november 21-22 éjjel

Szeretem a téli éjjeleket. Érdekes módon a kedvenc évszakon a tavasz és az õsz, de csak a nappalok. Az õszi-tavaszi éjjelek nyirkosak, vizesek, hidegek, azokat nem kedvelem. De a nyári és a téli más. Nyáron az ember végigfekszik egy füves domboldalon, távol a zajoktól s a fényektõl, felnéz a csillagokra és gyönyörködik. Talán csak akkor szebb, ha párja is mellette van. Azért talán, mert a másiknak is ugyanazt kell látnia, hogy minden szép legyen.
A tél azoban egész más. Éjjel kihal a város, eltûnnek az emberek meleg otthonaikba, leszáll egy kisebb köd s mindenre valamiféle misztikus hangulat ereszkedik. Ha valaki látta az Interjú a vámpírralt, az talán megsejti, mire is gondolok. Sajnos még mindig nem tudtam az egészet megnézni, csak részleteket belõle. De valamilyen hangulata átragadt rám. Hálát adok az égnek, hogy olyan városban lakom, ahol még vannak száz évnél öregebb épületek, hogy áll a vár a hegyen, és hogy mindennek az éjjeli hangulatát is láttam már. Idõtlen lesz minden, mintha nem is a XXI. században sétálnál, mitha visszalépnél a varázslat korába. És az mindaddig megmarad, amig gyalogolsz. A varázs akkor törik meg, amikor elindulsz hazafelé, busszal, villamossal, autóval. Darabokra szaggatja minden kis ábrándozásod, minden hangulatod.

 

2003. november 20.

Ma láttam egy törpét. Olyan valódi, õsz szakállas, kérges kezû, bakancsos fantasy törpét. Vajon csak álcázza magát? Vagy csak egybeolvadtak a fajok valamikor az idõszámítás elõtt? Nem lehet, hogy annyi legendának ne legyen valami alapja.

 

2003. november 19.

"Érezted már álom és ébrenlét határán, hogy hirtelen más, igazibb nézõpontból látod a világot? Hogy a dolgok megmutatják igazi valójukat, lehullanak az álarcok, és a hétköznapi környezet valami furcsa, idegen, misztikus jelenség színterévé válik?
Én ezt érzem mindig, mikor leszáll a köd. Sokan utálják a nedves, szürke idõt, én viszont legszívesebben azonnal sétálni indulnék, mikor reggel azt látom az ablakon kinézve, hogy nem látok semmit. Ha ilyenkor nekivágsz az ismerõs utcáknak, úgy láthatod a környezeted, ahogy soha máskor.
Szép idõben mindent már messzirõl felismersz. Az alakjáról látod, hogy igen, ez az, ami, és többet nem is veszel róla tudomást. A kavargó semmi sejtelmesen eltünteti a körvonalakat, kiemeli a dolgokat megszokott környezetükbõl egyforma szürke hátteret adva mindennek. Amíg oda nem érsz valaki vagy valami mellé, legjobb esetben is csak sötét körvonalakat látsz, és amikor elég közel érsz, akkor sem látod az egészet. Ha az "orrodig sem látsz" a ködben mindennek az igazi arcát fedezed fel. Azon kis részletek alapján kell tájékozódnod, amiket máskor figyelemre sem méltatsz.
A fény például sokkal valóságosabb a ködben: minden fénnyalábnak súlya van, önállõ valóságként létezõvé válik. Másrész megszûnnek a szó szerint vett fényforrások: a fény valahogy mindenhonnan jön. Mintha a lámpaoszlopból is szivárgona.
Amit nem látsz, ahelyett odaképzelsz valamit. Ezért érzem magam teljesen szabadnak."

Ez a cikk egy része a ma megjelent Tétékás Nyúz egyik cikkjének. A szerzõ Balu, s bár a cikk végét nem írtam ide, nagyon megfogott az írása. Ilyesfajta érzések jelennek meg bennem is a köddel kapcsolatban, de én ennél a ködös éjjeleket még jobban szeretem. Életre kelhetne bármelyik viktoriánus kori regény, mesés vagy rémséges teremtményekkel, soha nem látott csodákkal...megnyílik az út a képzeletnek, hogy repülhessen, kizárva a világ monoton zajait, egybemosva a fényeket, kitörölve az embereket...

 

2003. november 18.

És vajon érdemes-e küzdeni, ha másokkal kell versenybe szállnod, ha embereket kell kiütni a nyeregbõl? Gonosz dolog, hisz nekem sem lenne jó érzés...de mégis, a versengés és a boldogság keresése olyanokra is ráviszi az embert, amivel másonak fájdalmat okoz...hát szabad ezt? Magadat tarstd szem elõtt, a magad boldogságát? Kevesen vannak, akik erre nemmel válaszolnak, de azok nagyon szeretnek valakit. Pedig lehet, hogy ez nem is kölcsönös, lehet, hogy hamarosan el is hagyja õket az olyannyira szeretett lény...Megelõzhetjük a fájdalmat, a csalódást, ha önmagunknak élünk? Lehet. Csak így nem leszünk boldogok. Mert amíg a boldogságot hajszoljuk, nem vesszük észre, hogy adni kell ahhoz, hogy elérjük Hogy áldozatot kell hoznunk, hogy célok nélkül kell adni, nem pedig harácsolni.

 

2003. november 17.

A szokásos téli depi eljövetele. Vagy mégsem? Most kicsit más. Talán az a rengeteg változás teszi. Változások: új emberek, új iskola, új csapat edzésen, új barátok. Szép és jó - egy részrõl. A másikról pedig állandó gyomorszorító érzés, valami rossz, valami hiány, amikor érzed, hogy kellene, hogy meglegyen, de nem tudod, micsoda. Talán valami megszokott, csak egyetlen, apró valami...De hiába, nincs. Minden más. És minden nap unalmasabb az elõzõnél. És lassan beleszoksz a monotonitásba, miközben még mindig égeti a lelked valaminek a hiánya...
Fõleg, ha reménykedsz. A reményt egyszer már nagyon jól leírták versben. Mindaddig nem fogjuk fel az értelmét, amíg mi magunk meg nem fogalmazzuk és rájövünk, hogy mennyire ugyanazt mondjuk Csokonaival...
Azt hiszem, az emberek ettõl ilyenek. Ettõl ilyen személytelenek, hidegek, fáradtak és fásultak. Reménykednek, hogy visszatér valami mese, valami, ami nem ennyire a hideg realizmus, a valóság, reménykednek, hogy ma rájuk pillant a nagy õ, reménykednek, hogy hátha ma nem utasítják vissza a meghívását...

 

2003. november 16.

Feledékenység, ha valaki nem válaszol egy meghívásra? Szétszórtság? Vagy csak szimplán a nyomorult technikának tudható be, az smsnek nevezett gusztustalanságnak? Azt hiszem ez volt az utolsó, hogy fontos dolgot küldtem "rövid szöveges üzenet"ben. Személyesen legalább nincs kibúvó, nincs lehetőség hallgatásba burkolózni, nem lehet a pénz hiányára fogni, ha elmarad a válasz. Szemtől  szembe válaszolni kell. Nem feltétlenül szavakkal - ezernyi más módja van a válaszadásnak a puszta szavaknál. Nem lehet, hogy a számítógép felelős mindenért? Ezért hidegül el a világunk? Akkor most én sem írhatnám ezt...ide. De írnám máshova. Lapokra, pergamenre, papiruszra...többet érne. Így csak én is hozzájárulok a még nagyon elszemélytelenedéshez. Hisz aki elolvassa ezt, vajon ismer? Végül is, ha papíron lenne, akkor is ez történne. De akkor legalább tudnám, hogy szeret olvasni, szereti a könyveket, az illatukat, a lapok érintését...de így bármi lehet.

 

2003. november valamikor

Csak az én orrom ilyen rohadtul érzékeny a női illatokra? Ugyan mindenkinek van olyan illat, amire felkapja a fejét, ha megérzi, de hogy én ezt a villamos másik végében álló lány illatára tegyem?!?
Mindig az illatok maradnak meg a legjobban. Az arcokat az ember elfelejti, elmosódnak, hisz nap mint nap több ezret lát az ember. A hangok belevesznek a város zajaiba, belevesznek az ember emlékezetébe. De az illat marad. Ha megérzed, eszedbe jut az, akin először megszeretted, aki valamiért fontos volt, akire emlékezni kell. És ha megérzed, elkezded keresni az illetőt, reménykedve, hátha ma újra látod...és csalódnod kell, mert mára az illat is tömegcikké lett, és mindig, mindenki ugyanazt hordja...csak néhány kivétel van, akiken valahogy másképp érződik. Van benne valami személyes, amiről tudod, hogy más nem érzi, ami neked szól, és még annak a néhány embernek, akinek fontos az illető. Az illatok megmaradnak.