Lovas

Sötét téli éjen lovas vágtat dél felé: Északról jött, fagyból, mint küldött, Egyenest e nagy nép királya elé.

Erdőkön tört át, nem kímélve lovát, Árnnyal s rémmel nem törődött, Vitte azt, mit az úrnak ad át.

Ám az éj leszállt, s kél a félelem, Hiába száll a ló föld fölött, Sír mélyéről nyúl, át a szíveden.

Északföld fia, erős és bátor, Rendületlen áll lova előtt S villogva lép a fénybe az árnyból.

Bárdot emel, meglengeti kezében, De a fegyver gyenge, kettőbe törött, Színe is más már: akár az ében.

Küldött, ki már nem térsz meg, Árny sötét földhalom mögött, Emlékezz és sose feledd, Küldetésed be nem fejezted.