köd

"Érezted már álom és ébrenlét határán, hogy hirtelen más, igazibb nézőpontból látod a világot? Hogy a dolgok megmutatják igazi valójukat, lehullanak az álarcok, és a hétköznapi környezet valami furcsa, idegen, misztikus jelenség színterévé válik? Én ezt érzem mindig, mikor leszáll a köd. Sokan utálják a nedves, szürke időt, én viszont legszívesebben azonnal sétálni indulnék, mikor reggel azt látom az ablakon kinézve, hogy nem látok semmit. Ha ilyenkor nekivágsz az ismerős utcáknak, úgy láthatod a környezeted, ahogy soha máskor. Szép időben mindent már messziről felismersz. Az alakjáról látod, hogy igen, ez az, ami, és többet nem is veszel róla tudomást. A kavargó semmi sejtelmesen eltünteti a körvonalakat, kiemeli a dolgokat megszokott környezetükből egyforma szürke hátteret adva mindennek. Amíg oda nem érsz valaki vagy valami mellé, legjobb esetben is csak sötét körvonalakat látsz, és amikor elég közel érsz, akkor sem látod az egészet. Ha az "orrodig sem látsz" a ködben mindennek az igazi arcát fedezed fel. Azon kis részletek alapján kell tájékozódnod, amiket máskor figyelemre sem méltatsz. A fény például sokkal valóságosabb a ködben: minden fénnyalábnak súlya van, önállő valóságként létezővé válik. Másrész megszûnnek a szó szerint vett fényforrások: a fény valahogy mindenhonnan jön. Mintha a lámpaoszlopból is szivárgona. Amit nem látsz, ahelyett odaképzelsz valamit. Ezért érzem magam teljesen szabadnak."

Ez a cikk egy része a ma megjelent Tétékás Nyúz egyik cikkjének. A szerző Balu, s bár a cikk végét nem írtam ide, nagyon megfogott az írása. Ilyesfajta érzések jelennek meg bennem is a köddel kapcsolatban, de én ennél a ködös éjjeleket még jobban szeretem. Életre kelhetne bármelyik viktoriánus kori regény, mesés vagy rémséges teremtményekkel, soha nem látott csodákkal...megnyílik az út a képzeletnek, hogy repülhessen, kizárva a világ monoton zajait, egybemosva a fényeket, kitörölve az embereket...