a háborúról

Újabb könyv, sok-sok új film, rengeteg új gondolat, aztán hirtelen, mint valami villámcsapás, eltűnik…

Nagyon régóta próbálok rájönni, hogy miért van olyan sokszor, hogy az embernek eszébe jutnak megrázó verssorok, fantasztikus rímek, komoly gondolatok az élet kérdéseiről, vagy akár slágergyanús dallamok, valamiért elfelejti pár pillanat múlva.

Sokszor volt, hogy zuhanyzás közben jött az ihlet valamire - és az egyetlen, amit mire papírhoz jutottam nem felejtettem el, az a vizuális ötlet volt. A versek, a gondolatok, valahogy mind-mind visszasüllyedtek a tudatalattim tengerébe, és megint rengeteget kell várnom rá, hogy esetleg újra felbukkanjon.

Azt hiszem, ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül. Ti, akik valamiért olvassátok ezt, fogadjátok meg különös lélek tanácsait: amikor tehetitek, írjátok le, ami fontos. A forma nem számít, de a cél igen. És ez csak annyi: adni valamit a többi embernek.

Világbéke.

Érdekes szó. Nyelvtanilag elemezve a “béke” mindenképpen pozitív - egyrész két szótagú, ami köztudottan a legkönnyebben megjegyezhető, másrészt mindkét szótag magánhangzója magas. A “világ” ezzel szemben hordozza mind a magas, mind a mély mássalhangzókat, talán ezzel is utalva a világ kettősségére. Azonban összességben a magas magánhangzók vannak túlsúlyban - talán ezért érezzük olyan felemelőnek ezt a szót.

Háború.

Példaként használt szó, hiszen felsorolja a mély magánhangzókat - eltekintve az ejtés hosszától természetesen. A hatása mindenképpen borút, szomorúságot hoz, még annak is, aki nem élt át háborút személyesen.

A nyelvtani fejtegetésbe nem véletlenül mentem bele. A két szó elméletileg az ellentéte egymásnak, illetve a béke és a háború, hiszen mindkettő kaphat világ előtagot. A lényeg, hogy rengeteg gondolkodó próbált fogalmat alkotni a háborúról - miért kell, miért nem kell, miért nem fejeződnek be végre… de mindössze két könyv, ami megoldást kínál - ám önmagában egyik sem teljes.

Az első George Orwell 1984 c. könyve. Aki olvasta, az tudja, hogy az egyik valaha megírt legsokkolóbb történet. Persze biztos lenne, akinek a sokkoló szóról Stephen King, vagy valaki más thriller/horror szerző jutna eszébe, de ellent kell mondjak nekik. A klasszikus horror (Poe, Lovecraft, stb.) az ismeretlentől való félelemre és az elme játékaira épít. Mindehhez felhasználja a kor tudását, a hiedelmeket, a legendákat, és az ismeretlen területeket, mint Poe az Arthur Gordon Pim-ben. A modern horror, ami leginkább a filmműfajt veszélyezteti (a szóhasználat szándékos), a vértől csöpögő, szörcsögős-maszkos főszereplőkkel szintén tud rémisztő lenni, de legfeljebb az utcán éjszaka fogunk félni. Igen, legfeljebb. Ha valaki fél a sötétben, az egy dolog, bár teljesen természetellenes - de ezt majd legközelebb kifejtem. Ha valaki fél, hogy megtámadják az utcán, sajnos az is normális lehet. Azonban Orwell eléri, hogy félj az embertől, az emberi lényektől, Poe eléri, hogy félj saját magadtól, Lovecraft pedig, hogy az ismeretlentől.

De a kitérő után vissza az eredeti témához, a háborúhoz. Az előzőeket azért mondtam, hogy érezzétek: Orwell képes hatást elérni az írásával. A könyv nem áll túl sok fejezetből, de ebből egy teljes fejezetet szán arra, hogy gazdaságilag és populáció szempontjából miért van szükség folytonos háborúkra. ő azonban csak az egyik oldalt világítja meg, a személytelenebb, ámde sokkal könnybben elfogadható és bizonyítható oldalt.

A másik könyv, ami a háború alaptermészetéről szól Frank Herbert Dűne-sagaja. Bár még nem szabadna teljes elfogultsággal írnom a könyvről, mivel még nem olvastam a 6 kötetből 2,5-őt, és lehet, hogy a későbbiekben változik a véleményem, de azt hiszem, sok mindenben igaza van.

Az első és talán legfontosabb, hogy az ember békéért kiált. Azonban minden mozdulata és cselekedete, szinte minden gondolata ez ellen van. A rákényszerített békéből pedig minden létező módszerrel megpróbál kitörni. Hiszen mi is az a béke? Egy monoton, állandó állapot, amiben a változás, a változás természetéből, a kiszámíthatatlanságból adódóan, nem megengedett. Vagy mégsem?

Az előbbi definíciót nem olvastam, csak én írtam le. Szerintem a béke nem létező fogalom. Teljesen mindengy, hogy milyen fegyverekkel esnek egymásnak az emberek, vagy majd talán később bármilyen más lények - a háború fogalma nem függ a fegyverropogástól. Persze könnyen mondom én, aki nem éltem meg ’56-ot, vagy a Világháborút - mondanák most az öregek. De itt tennék egy kis kitérőt.

Nemrégiben volt a nagymamámmal egy apró nézeteltérésünk, hogy régen az öregek tanácsaira hallgattak a fiatalok, és hogy ma már csak tisztelni sem tisztelik őket. Ez nem így van. Rendkívül tisztelem őket, hiszen végigdolgoztak egy életet, sokszor olyan körülmények között, amiket én nem szeretnék megismerni. De figyelmen kívül hagynak két dolgot. Az egyik, hogy régen nem volt szakadék pár évtized alatt. Azoban ma ez egészen másképp van. Pár tíz év alatt megfordult a világ, felgyorsult, személytelenebb lett, de mindemellett jobbak lettek az életkörülmények - legalábbis gazdaságilag. A másik dolog az, hogy manapság egyre kevesebb öreg van, (az öreg nálam nem degradáló jelző!) aki végighallgat, aki ténylegesen meghallgatja a mondanivalód, a problémád, és utána tanácsot ad, nem pedig megmondja, mit csinálj. Nem képesek átmenni a tanító szerepébe, még mindig irányítók akarnak lenne.

A kitérő fontos volt, és azoknak is szól, akik még mindig a fejemhez vágnák, hogy nem éltem meg háborút. Valóban - nem álltam a lövészárokban, nem ástam árkot, és nem véreztem össze a kezem - de sokkal inkább tenném, minthogy nap mint nap a lelkek és a tudat háborúját vívjam. Nem a fizikum korszakát éljük - de háborút mi is vívunk, és talán kegyetlenebbet, mint régen. Csak ma neve van, mint kapitalizmus, vagy mint információs sztárda.

Hogy ez nem háború? Miért, mert az emberek nem meghalnak, hanem élve elsorvadnak? Mert nem golyóval a testükben végzik, hanem egy irodában, zárt ablakoknál?

Melyik a jobb halál? Egy élet monotonítás, vagy egy rövid lángolás? Hol jobb, elzárva a széltől, egy számítógép előtt, vagy életeddel a kezdben*, földdel a talpad alatt?

De lehet, hogy tévedek, és ez csak nekem tűnik nehéznek. Sőt, valószínűleg így van. De akkor csak egyetlen kérdésem lenne: ha ez nem is valódi háború, de a lélektana hasonlít rá (amit senki sem tagadhat), akkor ez béke? A mai állapot itt Magyarországon, béke? Ha nem, akkor mi az a béke?

Frank Herbert ki merte mondani, amit gondolt. Az ember magában hordozza a háború, az agresszió, a harcok csíráját, ami előbb-utóbb megnő, és szétfeszíti a burkát.

Az embernek nem kell a béke. Nem tudna vele mit kezdeni. Előbb-utóbb vagy kitörne belőle, vagy elsorvadna az ürességtől.

Már csak egy kérdés maradt. Melyik háború a jobb?

Fejszékkel, kardokkal, géppuskákkal és bombákkal, vagy jogászokkal, pszichológusokkal, és depresszióval?

Ha a válasz, hogy egyik sem, akkor nem értettél meg. Talán a két könyv segít, talán nem is akarod érteni, talán nincs is igazam. De mielőtt dühösen felállnál, olvasd el kérlek mégyszer, amit írtam.

Ha van válaszod, akkor gondolkozz el rajta, hogy háború kell, de vajon mekkora háború? És nem lehetne szabályokkal, mint régen, hogy például télen nem csatáztak?

Lehetne. Talán békének is lehetne nevezni.

De nem hozna elég pénzt és földet.