az ajándékról

Valamikor nagyon régen, még tacskó koromban, egyszer meglepett egy fontos ember egy apró csokimikulással - a baj az volt, hogy én nem gondoltam még akkoriban, hogy adjak neki és emiatt rendkívül kellemetlenül éreztem magam. Mi több, magát a helyzetet is furcsán kezeltem, pedig csak kedveskedni akart nekem - és ezért éreztem magam rosszul, hogy én miért nem viszonoztam.

Most, évekkel később én hoztam hasonló helyzetbe valakit - de amikor láttam, hogy zavara kezd jönni, akkor csak annyit mondtam, hogy kérek egy puszit és egy mosoly viszonzásul, nekem annyi elég.

Hiszen miért is lenne szükség többre?

Az “ajándék” szó jelentése tudtommal valami olyan, hogy nem várunk érte viszonzást. De ha jobban megnézzük, az ajándéknak két formája van.

Az első, hogy úgy adunk ajándékot, hogy az a valaki úgymond kiérdemelte, vagy tudjuk, hogy a jövőben kiérdemli.

A másik, amikor igenis viszonzást várunk el az adott dologért, legyen például, hogy továbbra is annál a cégnél vásárol a megrendelő, vagy bármi.

A lényeg, hogy valahogy kimarad az a fajta, amikor nem várunk viszonzást. Pedig az a valódi ajándék - úgy adni magadból egy részt, hogy nem vársz érte semmit.

Vajon lehetséges egyáltalán? Vagy ez is csak a nem létező fogalmak egyike, amiket sosem lehet valóra váltani?

Bármennyire is szeretném állítani, hogy én, aki emellett szónokolok, képes vagyok úgy adni, hogy nem várok viszonzást, de nem így van. Várok viszonzást, de nem tárgybelit. Elvárom, hogy továbbra is a barátom legyen, és hogy maradjon a viszonyunk, amilyen addig is volt.

Szeretnék elvárások nélkül adni, de talán tényleg lehetetlen. Vagy csak nagyon kevesen képesek rá.

a háborúról

Újabb könyv, sok-sok új film, rengeteg új gondolat, aztán hirtelen, mint valami villámcsapás, eltűnik…

Nagyon régóta próbálok rájönni, hogy miért van olyan sokszor, hogy az embernek eszébe jutnak megrázó verssorok, fantasztikus rímek, komoly gondolatok az élet kérdéseiről, vagy akár slágergyanús dallamok, valamiért elfelejti pár pillanat múlva.

Sokszor volt, hogy zuhanyzás közben jött az ihlet valamire - és az egyetlen, amit mire papírhoz jutottam nem felejtettem el, az a vizuális ötlet volt. A versek, a gondolatok, valahogy mind-mind visszasüllyedtek a tudatalattim tengerébe, és megint rengeteget kell várnom rá, hogy esetleg újra felbukkanjon.

Azt hiszem, ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül. Ti, akik valamiért olvassátok ezt, fogadjátok meg különös lélek tanácsait: amikor tehetitek, írjátok le, ami fontos. A forma nem számít, de a cél igen. És ez csak annyi: adni valamit a többi embernek.

Világbéke.

Érdekes szó. Nyelvtanilag elemezve a “béke” mindenképpen pozitív - egyrész két szótagú, ami köztudottan a legkönnyebben megjegyezhető, másrészt mindkét szótag magánhangzója magas. A “világ” ezzel szemben hordozza mind a magas, mind a mély mássalhangzókat, talán ezzel is utalva a világ kettősségére. Azonban összességben a magas magánhangzók vannak túlsúlyban - talán ezért érezzük olyan felemelőnek ezt a szót.

Háború.

Példaként használt szó, hiszen felsorolja a mély magánhangzókat - eltekintve az ejtés hosszától természetesen. A hatása mindenképpen borút, szomorúságot hoz, még annak is, aki nem élt át háborút személyesen.

A nyelvtani fejtegetésbe nem véletlenül mentem bele. A két szó elméletileg az ellentéte egymásnak, illetve a béke és a háború, hiszen mindkettő kaphat világ előtagot. A lényeg, hogy rengeteg gondolkodó próbált fogalmat alkotni a háborúról - miért kell, miért nem kell, miért nem fejeződnek be végre… de mindössze két könyv, ami megoldást kínál - ám önmagában egyik sem teljes.

Az első George Orwell 1984 c. könyve. Aki olvasta, az tudja, hogy az egyik valaha megírt legsokkolóbb történet. Persze biztos lenne, akinek a sokkoló szóról Stephen King, vagy valaki más thriller/horror szerző jutna eszébe, de ellent kell mondjak nekik. A klasszikus horror (Poe, Lovecraft, stb.) az ismeretlentől való félelemre és az elme játékaira épít. Mindehhez felhasználja a kor tudását, a hiedelmeket, a legendákat, és az ismeretlen területeket, mint Poe az Arthur Gordon Pim-ben. A modern horror, ami leginkább a filmműfajt veszélyezteti (a szóhasználat szándékos), a vértől csöpögő, szörcsögős-maszkos főszereplőkkel szintén tud rémisztő lenni, de legfeljebb az utcán éjszaka fogunk félni. Igen, legfeljebb. Ha valaki fél a sötétben, az egy dolog, bár teljesen természetellenes - de ezt majd legközelebb kifejtem. Ha valaki fél, hogy megtámadják az utcán, sajnos az is normális lehet. Azonban Orwell eléri, hogy félj az embertől, az emberi lényektől, Poe eléri, hogy félj saját magadtól, Lovecraft pedig, hogy az ismeretlentől.

De a kitérő után vissza az eredeti témához, a háborúhoz. Az előzőeket azért mondtam, hogy érezzétek: Orwell képes hatást elérni az írásával. A könyv nem áll túl sok fejezetből, de ebből egy teljes fejezetet szán arra, hogy gazdaságilag és populáció szempontjából miért van szükség folytonos háborúkra. ő azonban csak az egyik oldalt világítja meg, a személytelenebb, ámde sokkal könnybben elfogadható és bizonyítható oldalt.

A másik könyv, ami a háború alaptermészetéről szól Frank Herbert Dűne-sagaja. Bár még nem szabadna teljes elfogultsággal írnom a könyvről, mivel még nem olvastam a 6 kötetből 2,5-őt, és lehet, hogy a későbbiekben változik a véleményem, de azt hiszem, sok mindenben igaza van.

Az első és talán legfontosabb, hogy az ember békéért kiált. Azonban minden mozdulata és cselekedete, szinte minden gondolata ez ellen van. A rákényszerített békéből pedig minden létező módszerrel megpróbál kitörni. Hiszen mi is az a béke? Egy monoton, állandó állapot, amiben a változás, a változás természetéből, a kiszámíthatatlanságból adódóan, nem megengedett. Vagy mégsem?

Az előbbi definíciót nem olvastam, csak én írtam le. Szerintem a béke nem létező fogalom. Teljesen mindengy, hogy milyen fegyverekkel esnek egymásnak az emberek, vagy majd talán később bármilyen más lények - a háború fogalma nem függ a fegyverropogástól. Persze könnyen mondom én, aki nem éltem meg ’56-ot, vagy a Világháborút - mondanák most az öregek. De itt tennék egy kis kitérőt.

Nemrégiben volt a nagymamámmal egy apró nézeteltérésünk, hogy régen az öregek tanácsaira hallgattak a fiatalok, és hogy ma már csak tisztelni sem tisztelik őket. Ez nem így van. Rendkívül tisztelem őket, hiszen végigdolgoztak egy életet, sokszor olyan körülmények között, amiket én nem szeretnék megismerni. De figyelmen kívül hagynak két dolgot. Az egyik, hogy régen nem volt szakadék pár évtized alatt. Azoban ma ez egészen másképp van. Pár tíz év alatt megfordult a világ, felgyorsult, személytelenebb lett, de mindemellett jobbak lettek az életkörülmények - legalábbis gazdaságilag. A másik dolog az, hogy manapság egyre kevesebb öreg van, (az öreg nálam nem degradáló jelző!) aki végighallgat, aki ténylegesen meghallgatja a mondanivalód, a problémád, és utána tanácsot ad, nem pedig megmondja, mit csinálj. Nem képesek átmenni a tanító szerepébe, még mindig irányítók akarnak lenne.

A kitérő fontos volt, és azoknak is szól, akik még mindig a fejemhez vágnák, hogy nem éltem meg háborút. Valóban - nem álltam a lövészárokban, nem ástam árkot, és nem véreztem össze a kezem - de sokkal inkább tenném, minthogy nap mint nap a lelkek és a tudat háborúját vívjam. Nem a fizikum korszakát éljük - de háborút mi is vívunk, és talán kegyetlenebbet, mint régen. Csak ma neve van, mint kapitalizmus, vagy mint információs sztárda.

Hogy ez nem háború? Miért, mert az emberek nem meghalnak, hanem élve elsorvadnak? Mert nem golyóval a testükben végzik, hanem egy irodában, zárt ablakoknál?

Melyik a jobb halál? Egy élet monotonítás, vagy egy rövid lángolás? Hol jobb, elzárva a széltől, egy számítógép előtt, vagy életeddel a kezdben*, földdel a talpad alatt?

De lehet, hogy tévedek, és ez csak nekem tűnik nehéznek. Sőt, valószínűleg így van. De akkor csak egyetlen kérdésem lenne: ha ez nem is valódi háború, de a lélektana hasonlít rá (amit senki sem tagadhat), akkor ez béke? A mai állapot itt Magyarországon, béke? Ha nem, akkor mi az a béke?

Frank Herbert ki merte mondani, amit gondolt. Az ember magában hordozza a háború, az agresszió, a harcok csíráját, ami előbb-utóbb megnő, és szétfeszíti a burkát.

Az embernek nem kell a béke. Nem tudna vele mit kezdeni. Előbb-utóbb vagy kitörne belőle, vagy elsorvadna az ürességtől.

Már csak egy kérdés maradt. Melyik háború a jobb?

Fejszékkel, kardokkal, géppuskákkal és bombákkal, vagy jogászokkal, pszichológusokkal, és depresszióval?

Ha a válasz, hogy egyik sem, akkor nem értettél meg. Talán a két könyv segít, talán nem is akarod érteni, talán nincs is igazam. De mielőtt dühösen felállnál, olvasd el kérlek mégyszer, amit írtam.

Ha van válaszod, akkor gondolkozz el rajta, hogy háború kell, de vajon mekkora háború? És nem lehetne szabályokkal, mint régen, hogy például télen nem csatáztak?

Lehetne. Talán békének is lehetne nevezni.

De nem hozna elég pénzt és földet.

Autók, netikett és játék az érzelmekkel

Lehet, hogy egy kicsti hosszúra fog nyúlni, mert elég régóta nem írtam semmit, ebből kifolyólag pedig van néhány témám.

Kezdeném mondjuk az autóvezetéssel. Mostanában egyre többen kérdezték, hogy miért is nincs még jogosítványom, én pedig rendre kitalálok valami okosat, hogy mi is az indok. Pedig igazából nem tudom. Lehet, hogy csak egyszerűen lusta vagyok, de nem hiszem. Valamiért nem érdekel, mert ha érdekelne, akkor már régen nekifutottam volna. Egyszerűen nem vonz. Nem hiszek a mai autókban, nem szeretem őket, a zajt, a tömeget. Mellesleg szükség lenne egy autóra is, karban kellene tartani, etetni kéne, stb… De nem ez a lényeg. A fontos, hogy egy autóval talán csak még nagyobb rohanás lenne az életem. Persze, a BKV is egy érdekes dolog, és nem feltétlenül tesz jó az ember idegeinek reggel és este, de valahogy akkor is, nem rajtad múlik, hogy milyen gyors a busz. Tudod, hogy mennyi idő alatt érsz oda, és közben legalább nem kell koncentrálnod valamire, ami szintén a te energiáidat emészti.

Szót se róla, van eset, amikor nélkülözhetetlen, szállítások, éjszakai hazajövetel…de az utóbbinál egy kortyot sem ihatsz, nem? Márpedig ha elmész valahova éjszakára, ott általában előkerül pár pohár ital. Akkor hogy is van ez?

Egy egészen más téma: internetes viselkedés. Sokadszorra vettem észre, hogy néhány témához emberek olyan stílusban és hangnemben szólnak hozzá, amit csak arc nélkül, a virtuális térben mernek megtenni, mert az életben minden valószínűség szerint ütnének érte. De kérdem én, miért nem adhatjuk magunkat mindig? Tény, van, amikor be kell fogni a szánkat a “valóságban”. Annyira könnyű ezzel szemben arcot nem vállalva az interneten játszani a nagymenőt, igaz? Persze, ha egyszer bedühödnek a hozzá értők, ne csodálkozzon az illető néhány esetleges hack miatt, hiszen az felel meg egy bunyónak a neten.

A lényeg, hogy két alapprobléma van.

Az egyik, hogy sokan nem vállalják valós önmagukat. Helyette egy viruális ki-ha-nem-én fickót adnak a fórumokban, a chatszobákban, aminek viszont előbb-utóbb biztos, hogy következménye lesz. Biztos, hogy egyszer valaki ismerni fogja, és ha annak is ezt adja, nem fog jól eslsülni.

A másik, hogy sokan úgy hiszik, mert valamit nagyjából ismernek, rögtön értenek a hozzá kapcsolódó összes dologhoz. Erre a legjobb példa a webszerkesztés: ha valaki hirtelen megtudta, mi az a html, egy picit ért is hozzá, azt hiszi, ő már webmester. Vicces. Persze hogy css finomrészletek, php, mysql, ezekről jobb esetben hallott, rosszabb esetben azt sem tudja, micsoda. De azért beszól annak, aki évek óta ezekkel foglalkozik. Igen, beszól, ugyanis nem kritikát, vagy bármi építő jellegű ötletet ír, hanem hogy szar, hogy más kéne, hogy nézz el erre meg erre a lapra, az mennyivel jobb. Ez így bunkóság. Véleménynek ugyan vélemény, de bunkó.

Újabb téma: játék az érzelmekkel. Való igaz, mindenki élvezi, ha elcsavarhatja a másik nem képviselőinek fejét - csak míg néhányan megtartanak bizonyos iratlan határokat, mások ezeket egyáltalán nem veszik figyelembe.

Élemetben harmadszorra fordult elő velem, hogy egy nőnemű személy túlságosan sokáig játszotta a “nem is akarok tőled semmit, de mégis” dolgot. Szar érzés, amikor tényleg csak arra akarnak használni, hogy pl. ne unatkozzanak jelenlegi párjuk mellett, vagy ne unatkozzanak, esetleg féltékennyé tegyenek egy másikat. Szerencsére abba a fajtába tartozom, aki ilyenkor megálljt parancsol magának, és közli, hogy vagy valami vagy semmi. Csak rossz érzés elveszteni őket, mert általában a semmi mellett kötök ki.

Nem tudom, ki, hogyan, mikor és miért került ilyen helyzetekbe, de nagyon rossz. Aki pedig már eljátszotta, annak kívánom, hogy tegyék meg vele is, csak hogy nagyjából átérezze: van egy határ, amin túl nem szabad játszani és hazudni. Egy határ, ami mögött sérülést okozol, és amit nem lehet helyrehozni egykönnyen. Talán egyáltalán nem.

Türelem

Napok óta járt bennem egy érzés, de valahogy nem tudtam megfogalmazni. Azonban ma reggel egy bácsi betolakodott elém a mozgólépcsőre reggel, a 8 órás csúcsforgalomban, és végre segített megfejteni, mi is a baj: kihal a türelem.

Száguld a világunk, a szó szoros értelmében: e-mail, MSN, mobil, sms, TV, internet, autók, stb… És végig se gondoljuk, hogy miért rohanunk. A gond azonban tényleg az, hogy a legtöbb ember egyszerűen elfelejtette, mi az a türelem. Minden most azonnal kell, hogy megelőzzük a vetélytársat, azt a telefont most azonnal el kell intézni, már ott is kell lennem most azonnal… Persze, megint a kérdés, hogy ha nem lenne az internet…elismerem, jó dolog, elismerem, hogy jó, hogy valakinek másodperceken belül tudok üzenetet küldeni, de ha jobban végiggondolom, ezzel együtt kiveszik minden öröm, minden katarzis, ami a várakozással jár. Egyszerűen természetes lesz az “azonnal”, és furcsa, idegesítő a “majd mindjárt” vagy a “kicsit később”. Pedig a várakozás izgalma hozzá kellene, hogy tartozzon az emberhez, mint ahogyan az udvarlással járó várakozás. Amikor eltelik egy kis idő, ami által érezzük, hogy történt valami, mintha maradandó lenne, mintha nem csak egy pillanattöredék lenne az életünkből… Reggel az a bácsi - legalább 70 éves volt, de valószínűleg több - mégis hova rohant? Ha rosszul lenne, nem rohanna, persze még mehetett az orvoshoz, hogy gyorsan végezzen…. Mehetett bankba, hogy gyorsan végezzen… Meg persze lehetett egy egyetemi professzor is, aki késésben volt az órájáról. De, lássuk be, ennek elég kicsi a valószínűsége. Az ilyen professzorok már nem szoktak késni. Mindent összevetve loholunk egyenesen az idegi és fizikai határra, ahol az ember nem bír el többet. Biztosan jó lesz. Frank Herbert Dűne-sagákának a 4. kötete egyfajta leckéről szól az emberiségnek. Talán valóban nem ártana az embert ráébreszteni önmagával kapcsolatban jónéhány dologra: többek között arra is, hogy mik a korlátai.

Az ember állítólag társas lény

Sokáig azt hittem, az ember alapvetően csak azért tartozik a társas-lény kategóriába, mert az elmúlt évezredek hangyabolyszerű városai ezt hozták, ezt szoktuk meg. De lassan-lassan, másfél év alatt rá kell ébrednem, hogy semmi köze egymáshoz a két dolognak. Zavaró és rettenetesen furcsa, hogy mennyire képes egyvalaki társaságára vágyni az ember - elsősorban. Ilyenkor képes kapaszkodni olyan álmokba is, amikről tudja, hogy lehetetlenek, amikről tudja, hogy már régen dugába dőltek, de mégis próbálja megfogni a felhőket - csak azért, hogy találjon valamit, amibe kapaszkodhat. Hogy találjon valamit, ami értelmet ad a harcoknak és a küzdelemnek nap mint nap: egy valódi társat. Mindezen felül persze ott van a társaság is. Nagyon kevés kivételtől eltekintve (mint például a mai fiatal, öltönyös és kíméletlen üzletember, de talán még ő sem) mindenkinek lételeme megosztani akár gondokat, akár örömöt valakikkel, valakivel, akitől tanácsot kérhet, vagy akikkek elmehet szórakozni - hiszen valljuk be, egyedül lemenni egy bárba jó dolog, de csak ha tudjuk, nem egyedül jövünk vissza, nem? Mindezeket összevetve újra rá kellett ébrednem, hogy önmagában véve mennyire gyenge is az ember….vagy talán csak mennyire gyenge lett? Talán régen nem volt ennyire szerencsétlen, ennyire esetlen, ha magára maradt? És ha igen, akkor mégis mi történt velünk?

Túl sok a jóból, ha valakit el akarunk érni?

Talán ha valaki nem csinál vagy tesz meg valamit, az azért van, mert túl egyszerű lenne. Helyesebben szólva másra nem nagyon tudok gondolni. Jelen esetben a konkrétum az érdeklődés a másik iránt, ha már egy jó ideje (teszem azt, olyan fél éve) nem hallottál felőle. Mert azért én általában utánakérdezek, hogy mi is van az illetővel, ha jóban voltam vele, neadjisten, még talán fel is hívom. Akkor miért van, hogy ezt szinte senkitől sem kapom vissza, talán csak három-négy embertől? Nagy talány. Talán tényleg bonyolult. Ott van például a mobiltelefon, amin még a WC trónolva is lehetne telefonálni két percet, csak ami olyan etikett lenne, hogy mégsem szarjuk le a másikat. Vezetékes telefon: tényleg macera, kell a netre modemnek. Ja, internet? ICQ, MSN, vagy a legkézenfekvőbb: e-mail. Sőt, ha még nem felejtett el írni a jóember, akár papírt és tollat is vehetne a kezébe és firkanthatna egy levelet… A végére hagytam, hogy még akár találkozhatna is a másikkal. Természetesen az borzalmasan és rettentően időigényes, főleg a sok-sok rettentően és borzalmasan elfoglalt diák számára… Mindezeket összegezve számomra továbbra is rejtély, hogy miért is nem lehet néha, talán csak jópofiból is, de beleszólni abba a telefonkagylóba…csak hogy a másik ne érezze magát elhanyagolva. És mindez persze akkor a legjobb, ha hatalmas hévvel meg is ígéri, hogy majd keres, nem?

és egyszer csak váratlanul egy emlékkép...

Ezt annyira tudom utálni…pl. a fürdőkádban végiggondol valamit az ez ember, le akarja írni, de ez természetesen - lévén éppen a fürdőkádban, fürdés közben található meg - nehézségekbe ütközik, név szerint: vizes papírra nem lehet írni. Node mire kedves emberünk kikászálódik a kifejezettem marasztaló kádból, már rég elfelejtette, amit le akart írni. Én is így jártam. Ezért most két egészen más témát hozok fel. Az egyik egy meglepő felfedezés volt, hogy néhány, szinte teljesen lényegtelen emlékkép egészen mélyen beleivódik az emberbe. Ezek persze nem feltétlenül képek, ugyanúgy lehetnek érzések, illatok (azok kiváltképp), színek…a furcsa, hogy ilyen erősen megmaradnak, pedig annyira nem is fontosak. No persze általában szép emlékhez kapcsolódnak…vagy olyanhoz, amit befejezetlennek tekintesz. Ugye másnak is szokott olyan érzése lenni, hogy “nem lehet itt a vége!” ? Bocsánat, rossz volt a kérdés. Nem arra vonatkozik, amikor szakít egy pár, vagy reménytelen szerelemről van szó, hanem pl. Te harmadikkos vagy az illető pedig éppen elballag. Annak idején nekem több embernél is megvolt ez az érzésem, és azóta nem tudom kiverni a fejemből őket. A másik téma egyfajta megérzés - kicsit kapcsolódva az előzőhöz. Volt már olyan, amikor teljesen váratlanul beugrott egy arc, egy mosoly, egy mozdulat valakiről, akivel régen nem találkoztál? És gondolkoztál már el rajta, miért pont akkor, ott és abban a helyzetben ugrott be? Persze a legegyszerűbb lenne felhívni az illetőt, megkérdezni, hogy nem-e történt vele valami, de sajnos vannak helyzetek, amikor ezt nem lehet megtenni, pedig a szívünk ezt diktálja. És a illatok még mindig megmaradnak, ha két éve nem éreztem, akkor is.

Egyenjogúság, avagy nők és férfiak

Érdekes vitám volt ma egy lányismerősömmel a gyengébbik nem úgymond “hátrányos helyzetéről”. Elgondolkodtam ugyanis rajta, hogy a nők a történelem folyamán szinte csak nyertek. Jogokat kaptak erre-arra, szinte bármit tehetnek ma az életükkel. Miért vannak mégis hátrányosan megkülönböztetve? Azt hiszem, erre nagyon egyszerű a válasz: mert nem ezt szánta nekik a természet. Én nem a tudásukat, a képességeiket vonom kétségbe, nem azt, hogy képesek-e adott dolgokra, hanem hogy nem ezt kell tenniük. Azt hiszem, ez olyan erős ösztön a férfiakban még mindig, hogy talán sosem fog kiveszni. Igazság szerint én nem is szeretném, ha kiveszne. De vajon miért van ez az ösztön a féfriakban? Hiszen úgy néz ki, mintha tartanánk attól, hogy a nők átveszik a szerepünket. És valóban, lehet, hogy ez a helyzet. Uraim, mi a történelem és a társadalom legnagyobb vesztesei vagyunk! Elvesztettük a vadászat élvezetét, elvesztettük a versenyt egy hölgy kegyeiért - hisz milyen verseny, ahol ármánnyal és cselekkel szinte mindent meg lehet oldani? Hol marad a lovagiasság, a becsület, az erő, a harcok? És végül, de nem utoljára: miért akasztottuk le a kardot az oldalunkról? Szinte mindent elvesztettük, mert a modern felfogás nem enged semmit. Nem engedi, hogy bosszút álljuk, nem engedi, hogy szívünk választottját ért sérelmekért elégtételt vegyünk… persze, be lehetne valakit perelni, de annak végképp semmi értelme. Az egy pótcselekvés, ami a tisztességes harc helyett alakult ki. És itt most nem feltétlenül fizikai harcra vagy párbajra gondoltam, ugyanúgy működhetne valamilyen “használd az agyad” formában is. De mára nem maradt semmi. Csodálkoznak hát a nők, hogy nem akarjuk, hogy egyenjogúak legyenek? Azt hiszem, be kellene látniuk két fontos dolgot: 1, férfi gyereket szülni nem tud; 2, ha egy férfi nem képes jobbnak lenni valamiben a nőnél, elveszti a büszkeségét, és ezzel azt hiszem, minden mást is: az akaraterejét, az önbizalmát, mindent. Talán jobb lenne, ha néha a nők sem lennének annyira önzők, mint amilyenek manapság.

Prolémák és magunkba fojtásaik

Vannak dolgok, amikről kezdetben azt hiszed, erősebbé, tapasztaltabbá tesznek, amik által tanulsz valami újat, hogy még egyszer ne követhesd el ugyanazt a hibát. Ez mindaddig így kering a fejedben, amíg rá nem döbbensz, hogy mindössze annyi az eset eredménye, hogy egyre érzéketlenebbé válsz a külvilágra, hogy egyre jobban azon vagy, elfordítod a kulcsot a zárban, és magadra maradsz a szobában azokkal az emlékekkel és azokkak a fontos dolgokkal, amiket eddig összegyűjtöttél oda. (Ugye mennyivel egyszerűbb lenne?) Vannak helyzetek, amikor igenis ki kellene tudni mondani, ami először az eszedbe jut, igenis a fejéhez kellene vágni a másiknak, hogy mekkora fájdalmat is okozott. Engem nem így neveltek: azt tanultam, hogy fogjam be a szám, mert nem érek el azzal semmit, ha dühből cselekszem. Tévedtek, amikor ezt mondták, néha igenis dühből, meggondolatlanul ki KELL mondani dolgokat, nyersen, durván, mert úgy igaz. Mert azt érzed, és azt is fogod mindörökké, legfeljebb a felsőbb tudat elnyomja - szándékosan vagy sem, de elnyomja. És tévedtek, hogy mindent politikusan kell megoldani, tévedtek, hogy érdemes küzdeni, mert valami eredménye csak lesz, tévedtek s tévedtek… tradíciók, erkölcs, tanok, meggondoltság - egyre megy. Mindegyik álarc.

Ezoterika, mint trendi divatirányzat

Volt egy műsor az aurafotózásról. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy imádom a fantasyt és a sci-fit, mégsem vagyok képes elhinni ezeket a dolgokat. Azt hiszem, az a baj, hogy megpróbálják ezeket valami tudományos maszlaggal körbekeríteni és megmagyarázni, amikor nem kéne. Mellesleg ez is egy olyan dolog, amit szívesen kipróbálnék, csak szeretném is tudni az eredményt, meg nem is. Szeretném, mert kíváncsi lennék, hogy mégis milyen lehetek szerintük, illetve nem, mert biztos nem olyan eredményt hozna, amilyenre vágynék - hogy valami különleges is kijöjjön a képen, hogy ne egy teljesen átlagos aurát jelöljön körülöttem a gép…Na mindegy. Talán egyszer kipróbálom, és megtudom, van-e bennem természetfeletti :)

Még eszembe jutott pár dolog a mai ezoterikus mániákkal kapcsolatban. Manapság erősen divat boszorkánynak hinni magunkat, ezoterikus cuccokat beszerezni, mágiát “tanulni”, stb, stb. Ez egy részről jó, mert én személy szerint ki nem állhatom a katolikus egyházat, (tudniillik ők a legnagyobb ellenzői ennek a hullámnak, de mielőtt valaki elítélne, nem a vallást ellenzem, hanem a mai körítését), más részről viszont elég erősen ellenzem is, mert zavar, hogy valójában hozzá nem értők ijesztegetik a többieket mindenféle (általában kitalált) dolgokkal. És kifejezetten bosszant, hogy általában az lesz divat, ami vagy nem valóságos dolgokon alapul (lásd: Necronomicon és H. P. Lovecraft kapcsolata…), vagy aközben ferdül el, miközben populárissá válik. Engem is vonz a természetfeletti, de már az ezoterika szót is utálom, mert erről is a divat jut az eszembe.

Hinni valamiben

Úgy szeretnék hinni valamiben. Teljesen mindegy, ha vallási, tudományos, vagy isten tudja milyen dologban, csak hinni valamiben. Hogy erőt tudjak nyerni belőle. Hogy tudjam, nem küzdök hiába, feleslegesen. Hogy legyen célom. Nem szeretem az egyházat, sosem neveltek vallásosan. De ha annak neveltek volna, valószínűleg akkor sem fogadom el a dogmákat. Sokkal szimpatikusabbak a keleti gondolatok. Ám a véleményem szerint, amit mi ismerünk például a buddhizmusból, az valami, a keletiek által “nyugatiasított” változat, hogy az oly eltérő kultúrák is megértsenek valamit belőle. Láttam a egy filmet a Wudan hegyről. Ez a hegy a taoizmus egyik legszentebb helye. Hasonlít a shaolin templomokhoz, ám vallásilag meglehetősen különbözik. A taoisták mindegyike a saját útját követi. Hisz benne, hogy létezik egy számára kijelölt út: csupán rá kell találnia. Nem mintha ez könnyű feladat lenne, korántsem az. De legalább értelmet ad a létezésnek. A keresztény egyházhoz csak annyit mondanék, hogy a menyország biztos jó dolog, de élnél-e olyan világban, ahol csak boldogság és öröm van? Lenne abban bármi élet? Nem.

Őszinteség

Őszinteség. Egy olyan szó, aminek, akárhogy is nézzük, hatalma van. Hatalma van fájdalmat, örömet okozni, hatalma van kapcsolatot indítani és befejezni. Önmagában véve, azaz teljes őszinteség avagy ennek teljes hiánya esetén meghetősen szélsőséges dolgokat okoz. Akkor miért is nem használjuk úgy, hogy megmaradjon bizonyos keretek között a hatása? Ne mondjuk ki, amiről tudjuk, hogy az nagyon lassan, vagy sohasem múló fájdalmat okoz, de szinte minden mást igen. Őszinteség nélkül semmi. sem marad az egykor emberségességnek vagy emberi társadalomnak nevezett dologból, nem is beszélve a kisebb viszonylatokról: személyes kapcsolatokról. Sokszor hallottam, hogy az őszinteség az alapja mindennek. Csak vannak, akik ahelyett, hogy őszinték lennének - talán félelemből, talán más célokért - inkább tükörként viselkednek, a saját, megálmodott szavaidat visszhangozva. Ennek így semmi értelme. Persze, jó azt hallani, amit szeretnél, de ha végül porba hull az egész, mi értelme? Csak fáj. Nem is kicsit. A msáik véglet hasonló - végeredményét tekintve mindenképp, de közben is. Ha valaki túlzott őszinteséggel, túlzott szókimondással felel, hamar elveszíti a barátait és az ismerőseit. Mindössze megfelelően kell csomagolni. Meg kell találni a megfelelő szavakat, mégha enyhítenek is a valóságon, meg kell találni a kevébé fájdalmas utat. Persze csak ha nem a fájdalom okoása a cél. Mert legyen az ember bármilyen jószándékú, sajnos, néha erre is szükség van.

Újév - már megint

“Boldog új évet!” És ezt kell elküldeni jópár embernek, ezt kell köszönni mindenkinek. Miért? Lagalább ha lenne valami értelem…a karácsonynak van. Kapcsolódik a szeretethez, van Bibliai vonatkozása, és két nappal a napforduló után van, ami köztudottan réges-régi ünnep. De a Szilveszter…az csak egy kreálmány, ami előbukkant Gergely pápa kobakjából, hogy nehogy má’ a régi, természetes vonazkozást tatralmazó, 22-ei napfordulókor kezdődjön a új év! Ráadásul az újévi jókívánságok. Van bárki a világon, aki őszintén elhiszi, hogy új életet kezdhet? Vagy hogy tiszta lappal indulhat? Ha van is, én ne tartozok közéjük. Sajnos nem sok dolog van, amiben képes vagyok hinni, és ezeke a dolgok sem tartoznak közé. Ami azonban a legrosszabb, hogy az emberek elvárják, hogy üres kijelentésekkel, semmitmondó fogalmakkal és nem is leplezett megjátszással kívánjunk nekik jószerencsét az új évre. Más boldog születsénapot kívánni, azt az ő napja, arról nem tud mindenki, az figyelmesség. Más névnappal ugyanezt tenni, az is a figyelmesség kategória, bár elgondolkoztató, hogy sok országban hírét se hallották névnapnak. Van még sok-sok évforduló, amit szintén érdemes megünnepelni, kívánni rá valamit - azok mind, egytől-egyik személyekhez, emlékekhez kötődnek. De a Szilveszer nevű koholmány, aminek mégcsak önálló nevet sem adtak (bár halottam már Karácsony nevű emberről is…nem szívesen beszélgetnék a szüleivel a világról alkotott véleményükről), az semmi. Egy kifogás, hogy el lehessen menni lerészegedni. Egy kifogás, mint a gyónás is, hogy tiszta lappal indulhass SAJÁT MAGAD előtt. A gyónás is csak hasonló: a papnak vallod meg a bűneidet? Hát ki az a pap, hogy megboncsájthasson? Milyen alapon mer ő ítélkezni afelett, hogy istened megbocsájt-e? De ezt majd a legközelebb kifejtem. Az új évről pedig annyit, hogy nagyon utálom. Mesterkélt, céltalan és csak fájdalmat hoz, ha nem az elvárások szerint teljesíted az éjszakát.