az ajándékról

Valamikor nagyon régen, még tacskó koromban, egyszer meglepett egy fontos ember egy apró csokimikulással - a baj az volt, hogy én nem gondoltam még akkoriban, hogy adjak neki és emiatt rendkívül kellemetlenül éreztem magam. Mi több, magát a helyzetet is furcsán kezeltem, pedig csak kedveskedni akart nekem - és ezért éreztem magam rosszul, hogy én miért nem viszonoztam.

Most, évekkel később én hoztam hasonló helyzetbe valakit - de amikor láttam, hogy zavara kezd jönni, akkor csak annyit mondtam, hogy kérek egy puszit és egy mosoly viszonzásul, nekem annyi elég.

Hiszen miért is lenne szükség többre?

Az “ajándék” szó jelentése tudtommal valami olyan, hogy nem várunk érte viszonzást. De ha jobban megnézzük, az ajándéknak két formája van.

Az első, hogy úgy adunk ajándékot, hogy az a valaki úgymond kiérdemelte, vagy tudjuk, hogy a jövőben kiérdemli.

A másik, amikor igenis viszonzást várunk el az adott dologért, legyen például, hogy továbbra is annál a cégnél vásárol a megrendelő, vagy bármi.

A lényeg, hogy valahogy kimarad az a fajta, amikor nem várunk viszonzást. Pedig az a valódi ajándék - úgy adni magadból egy részt, hogy nem vársz érte semmit.

Vajon lehetséges egyáltalán? Vagy ez is csak a nem létező fogalmak egyike, amiket sosem lehet valóra váltani?

Bármennyire is szeretném állítani, hogy én, aki emellett szónokolok, képes vagyok úgy adni, hogy nem várok viszonzást, de nem így van. Várok viszonzást, de nem tárgybelit. Elvárom, hogy továbbra is a barátom legyen, és hogy maradjon a viszonyunk, amilyen addig is volt.

Szeretnék elvárások nélkül adni, de talán tényleg lehetetlen. Vagy csak nagyon kevesen képesek rá.