Jéghideg, tudatos ösztön

Van egy teóriám, miszerint ha az embert lekergeted az ösztönszintjéig úgy, hogy közben tudatánál marad, egyetlen egy szóval jellemzhetővé válik. Ez szinte sohasem pozitív szó.

Ebben az esetben törhet fel szinte mindenfajta elfolytás, amit a társadalom, a modern világ és a körülöttünk levők ránk kényszerítenek. Ami igazán veszélyes benne, hogy ugyanolyan, mint valami szörnyűség, vagy egy lény a sötétségben: ha nem nézek oda, nincs is, szól az ember okos kis racionális lénye, és így gyakorlatilag a létezéséről sem tud.

Ezért történhet meg, hogy oly hatalmasnak látszó, vagy magát annak láttató emberek gyáva férgek lesznek krízishelyzetben, és vica versa, így lehet egy látszólag bájos emberből pillanatok alatt hidegvérű gyilkos.

Mivel a világ majdnem mindig kétpólusú, mint vad és vadász, ezért kétpolúsúak lesznek ezek a szavak is. Valaki ebben az állapotban vagy túl fog és túl akar élni, vagy meghunyászkodik, és várja a megváltást, a kegyelmet.

Oshónak nem sok könyvét olvastam, abból is csak egy volt, ami tetszett, ez pedig az Intuíció. Azonban ő azt állította, hogy a három szint - ösztön, intellektus, intuíció - egymásra épül, és amíg az egyik nem teljes, addig nem léphet a következőre. Azt hiszem, részben cáfolnom kell: igenis létezik egy híd ösztön és intuíció között. Amikor kimarad a lélek, tökéletesen tudatában van mindennek, mégis ösztönökből cselekszel.

Az öszöntök előtörése esetén a legtöbben nem is emlékeznek, mit csináltak az adott időtartam alatt; nagy valószínűséggel épp az életüket védték, így vagy úgy. De van egy másik állapot, egy másik pillanat, amikor minden összhangban van, csak nem fog vissza semmi. Se neveltetés, se jóindulat, se semmi emberi.

Na erről az állapotról szeretnék egyszer mástól is hallani.

"tetteinknek csak akkor van értelme, ha más is látja"

Klasszikus és talán közhelyes idézet, de akkor is a mai témám alapja: tetteinknek csak akkor van értelme, ha más is látja.

A beton-jellemű emberek (értsd: köt) miatt: a tett és a cselekedet között számomra különbség, hogy a tett mindig tudatos dolog, míg a cselekedet nem feltétlenül. Így tehát nem tartozik a tettek közé a lét- és fajfenntartó cselekedetek sora, legalábbis mindaz nem, amit biológiai értelemben értünk alatta.

Mindezek ismeretében nyugodtan ki merem állítani, hogy tökéletesen igaza van az egykori első kimondójának. Vannak, akik azt állítják, hogy az alkotás, legyen az a művészet bármelyik ága, önmagában tökéletes kiteljesülés, és nincs szükség hozzá sem publikumra, sem elismerésre. Ez ugyanúgy igaz, mint az előző. Hogy ez hogyan lehetséges? Úgy, hogy a művészetnek nem része az ember.

Világ életemben menekültem az olyan emberek elől, akik nagybetűkkel tetováltatják a homlolukra, hogy ‘én művész vagyok!’. Arrogáns, idegesítő, másokat lenéző szemlélet ez, mert olyan kimondatlan szavak állnak (és itt tisztelet a szinte nemlétezően ritka kivételnek) mögötte, hogy más nem képes arra, amire ő, más nem látja, amit ő, stb. Ez részben lehet igaz, de még akkor sem jogosít fel senkit egy ilyen gondolkodásra az, hogy valamire képes, amire a nagy átlag nem. Mindig, minden emberben, kivétel nélkül akad valami olyan, ami bennem, vagy az adott ‘művészben’ nincs meg, amire ő képes, de én nem. Láttál már költőt olyan kőfalat építeni, ami századokig áll? Ahhoz is tudás kell, de még milyen. Az is művészet, ha megfelelő szemszögből nézzük.

De kissé elkanyarodtam a témától. Arra akartam utalni, hogy míg a művészetnek, a műnek önmagának tényleg nincs szüksége elismerésre vagy publikumra - miért is lenne? - addig az alkotónak igenis van. Szükségünk van arra, hogy valaki lássa, amit véghezviszünk. Hogy valaki támogasson azzal, hogy nem fecséreltük el az időnket, és alátámassza az érzéseinket, a munkánkat. Enélkül értelmét veszti a tett.

De nehogy félreértsen valaki, ez nem csak művekre vonatkozik. Illetve de, hisz minden, kezünk által létrejött dolog egy új mű a világban - csakhogy nem minden tett hagy egyből lenyomatot a világban, nem minden esetben lesz kézzelfogtató a végeredmény. Ezeknél azonban talán még jobban számít a publikum, mint máshol.

Mindenki szeretné, ha értékelnék a munkáját. Gondoltál már arra, hogy talán ez tesz minket emberré, a szó költői értemélben? Hogy ne csak fenntartani kelljen magunkat, hanem olyan dolgokat tehessünk, ami túlmutat ezen. De ahhoz, hogy bizonyossá válhasson, hogy túlmutatot rajta, nem elegek a saját érzéseink: a külvilág támogatása kell hozzá, hogy biztosak lehessünk benne.

A Hörcsög-Teória®

Ez egy szerepjáték alkalmával hatalmas, lángoló betűkkel villant fel a fejemben. Azóta mind, ki hallotta, tudja, hogy igaz.

  • Minden ember alanyi jogon rendelkezhet maximum négy hörcsöggel.
  • A hörcsögöket, személytől függően az állam, az egyház, a közösség, iskola vagy a munkaadó adja át a személynek, azonban minden hörcsög egy központi világalapból származik. Ez a világalap sajnos véges, ennek a hatásai előbb-utóbb érződni fognak, amikor kevés lesz a hörcsög.
  • A hörcsögszerzés rendszere a következő:
    1. hörcsög: általános iskola elvégzése alatt, személyi érettségtől függően jár.
    2. hörcsög: az első, középszintű oktatási intézmény elvégzése juttathatja hozzá a személyt a következő hörcsöghöz.
    3. hörcsög: itt már nem olyan egyszerű a helyzet. Vagy az első felsőoktatási intézményben való tartózkodáskor, vagy a munkába állás után nem sokkal utalják.
    4. hörcsög: ha az előző hörcsögöt felsőoktatási rendszerben szerezte a személy, az utolsó hörcsög az első munkába állásakor kerül hozzá, ha nem, akkor vagy a mestervizsga, vagy személyfüggő tapasztalati év után.
  • elképzelhető olyan indok, amikor a hörcsögöt nem utalhatják ki. Egy ki nem utalt hörcsög maga után vonja, hogy az utána következők sem utalhatók, tehát hörcsög át nem ugorható.
  • hörcsög csak kivételes esetben pótolható egy esetleges pusztulás után. Ennek az elbírálása a mindenkori Hörcsögosztó feladata.
  • A hörcsögök rendkívül sokat fogyasztanak, elsősorban szénhidrátot. Így tehát cola, csokoládé, cukor, szőlőcukor és minden ehhez hasonló étel fejti ki rájuk a legjobb hatást.
  • A hörcsögök kifáradása figyelmeztető eset. Ilyenkor hagyni kell a hörcsögöket pihenni, mert súlyos tüneteket okozhat náluk a pihenés megvonása.
  • A fáradt hörcsög veszélyes, sokszor nincs tudatában, hogy mit tesz. Akár teljesen meg is változhat a hörcsög személyisége túlfáradás esetén.
  • A hörcsög mérgezése szigorúan tilos.
  • Hörcsög pusztulása komoly veszélyforrás, kerülendő, sokszor helyrehozhatatlan kárt okoz.

És hogy honnan ered a Hörcsög-Teória? Hát adott a népi mondás, miszerint “nincs ki a négy kereke.” Az márpedig köztudott, hogy a kerekeket hörcsögök hajták a világ minden táján.

(A Hörcsög-Teória védett szellemi értéket képvisel. Ha máshol meglátom, morcos leszek, és az nem jó. Ez az enyém.)

Laurell K. Hamilton

És újból vissza a rideg valóságba. Vissza a kimerült, kiábrándult, megkeményedett szívű emberek közé, egy haldokló kultúrába. Hogy pesszimista lennék? Nem ez az oka a fenti megállapításnak: tényleg így van.

Hozzávetőlegesen 12 éves koromban került a kezembe először fantasy, egészen konkrétan a Dragonlance három alapkötete, a három Krónikák kötet, de már jóval ezelőtt rajongtam bármiféle olyan iránt, ami kicibált innen. Persze akkoriban még főleg Delfin-könyveken nevelkedtem, de jobban megnézve azért azok között is volt lightosabb sci-fi és fantasy, hogy pár példát említsek: Fehér Klára - Földrengések szigete; László Endre - Szírius kapitány és Csillaglány; stb. Azonban amikor a közelébe értünk irodalom órán az orosz realizmusnak, életemben először szereztem sorban két marha nagy karót ebből a tantárgyból: egyszerűen nem voltam hajlandó és képes elolvasni semmitmondó, a világon bármikor százával lejátszódó, üres, szürke történeteket. Csak elvesztegetem velük az időmet, így köszönöm, nem, még akkor sem, ha nyelvészetileg vagy tudja isten, hogyan, egy remekmű. Az évek során aztán voltak korszakaim könyvek és filmek tekintetében, de sosem szakadtam el a fiction valamilyen típusától: Robin Cook, Poe, Lovecraft, Anne Rice, George R. R. Martin, Eoin Colfer, Philip Pullman, Laurell K. Hamilton, Arthur C. Clake, Isaac Asimov, A. E. van Gogt, Stanislaw Lem, Szergej Sznyegov, hogy pár példát említsek azok közül, akik ilyen-olyan módon hatással voltak az életemre.

Azonban szép és jó, hogy azokat a könyveket szeretem, amik valami mást mutatnak, mint a valóság, de akkor miért nem vetítem ki az életemre is és kezdek el foglalkozni mindenféle okkult, ezoterista, wicca, vudu, avagy bármiféle ilyen dologgal, mint oly sokan mások? (Mellesleg ez az, amiért anno anya is féltett a szerepjátéktól.) Nem, nem a vallás gátol meg benne, bár meg vagyok keresztelve, de nem gyakorlom és sosem gyakoroltam a vallást. És az sem gátol, hogy nem hiszek semmiféle “természetfelettiben”, a példának erejéért volt szerencsém kapni pár pofont az élettől, amikor nem hallgattam a megérzéseimre. A válasz két dologban keresendő: az egyik, hogy alapvetően rettenetesen nehezen hiszek el bárkinek bármit, csak azért mert ő úgy gondolja. Bizonyítsa be, tapasztaltassa meg, mutassa meg nekem, és el fogom hinni, addig nem. Ez persze nem elvakultságot és esetleges felkészületlenséget jelent: ha valaki azt állítja, hogy a sarkon túl egy farkas fog rám ugrani, valószínűleg viszek magammal fegyvert. A másik ok, hogy gyakorlatilag az összes ma tevékenykedő csoport (szekta, vallás, és bármi, hiten alapulú társaság ide tartozik) kizárólag azt tartja elfogadhatónak, amit ő állít, és ez alól nagyon-nagyon kevés kivétel van. Mégis milyen alapon? Ha valamit kérdés nélkül elhiszek, akkor milyen alapon nem hiszem el azt, amit a másik?

Körülbelül két évvel ezelőtt bekopogott az ajtómón az első Laurell K. Hamilton könyv, amit az akkori Anne Rice irányzatom kivetett a gyomrából. Aztán egy évvel később kaptam kölcsön a többi részt némi rábeszélés hatására - ráébredve, hogy egészen másképp kell olvasni és felfogni, mint a Rice könyveket, meglepően beléjük habarodtam. Hamilton megálmodott egy világot, amit még előtte senki, és talán egyedibb világot, mint a Harry Potter-mítosz, vagy Tolkien földje. Ha még nem hallottál volna róla semmit, álljon itt egy idézet magyarázatul: “Olyan világban élünk, ahol a Legfelsőbb Bíróság döntése alapján a vámpírizmus megengedett. Ahol halottkeltőnek lenni hétköznapi foglalkozás. Ahol a természetfeletti ügyeket a rendőrség különleges osztaga kezeli. Ahol mindennapos dolog, ha az ember zombikba vagy patkányemberekbe boltik.”

Ő az első író, aki mitológiát és regényeket vesz alapul, de nem egy népét, hanem bárkiét! Egyáltalán nem válogat, hogy melyik mondakör melyik élőlényét használja fel a könyvében. Először jutott eszébe az, hogy ha létezik bármiféle varázslény, akkor elege lehet abból, hogy takargatnia kelljen magát, hogy rejtőznie kelljen. Először írt olyat, hogy talán mindenkinek igaza lehetett, akik valaha hittek mesebeli lényekben. Hamilton elénk tárt egy világot, amiben ugyanúgy létezik TV, mint vérfarkas, és a kettő boldogan - majdnem boldogan - él egymás mellett. Persze a kezdeti panaszok még megvannak, mint a fajüldözések, lásd 50es évek Amerika, de ez előbb-utóbb elmúlik. Ahol a népek vágyai végre valóra váltak: az egyiknek végre nem kell rejtőznie, a másik végre nem tartja boldondnak magát, hogy hisz a pixie-kben, hiszen tényleg léteznek.

Hamilton könyvei után visszatérni a valóságban elég…nehéz. Az emberek tényleg kiábrádultak, tényleg nem hisznek semmiben. Teljesen hülyének néztek Norvégiában, amikor letértem az útról, és fél órát feküdtem a mohában; senki sem jött utánam. Persze, hogy nem fogok olyanokat híresztelni, hogy mi van, ha tényleg léteznek sidhek, ha a régiek esetleg sokkal okosabbak voltak nálunk, mert ma csak egy zavarodott, agresszív és értelen arckifejezés lenne a jutalmam, vagy épp ellenkezőleg, elkezdenének kijavítani és “tanítani”, hogy mi hogy van, asztrálutazásokról, energetikáról és egyéb, igazából számomra teljesen lényegtelen dolgokról magyarázni.

Bármennyivel zavarosabb is lenne Hamilton világa, akkor is jobb lenne. Magasról teszek arra, ha valakinek a rémálna válna valóra azzal, hogy vérfarkasok léteznek, urambocsá’ elég gyér ismeretanyaggal rendelkezik, aki így érez. Ráadásul a félelmek egyrészt azért vannak, hogy legyen mivel bizonyítani magunknak, hogy le tudjuk győzni, másrészt hogy tudjuk, hol a határ. (Igaz, ez két különböző félelem, de ezt majd egyszer máskor.)

Hamilton álmai végtelenül változatossá varázsolják azokat a helyeket is, amik ma csak fémből és üvegből készült épületek, és talán ugyanilyen anyagokból létező emberek uralnak. Jó lenne valamiféle frissítés az emberek tudatába, ami kimosná a pénz, a bulik és az érzéketlenség világát.

Nőkről és nőiességről

A tegnap azon csodás napok közé tartozott, amikor egy ember látványa az egész napot képes megszépíteni, és tanubizonyságát adni annak, hogy még nem halt ki minden a világból. Egy világos, bézsnél egy árnyalatnyival fehérebb, magassarkú cipő, színben nagyon hasonló, térdig érő, brokátmintás kabát, valamint egy sűrű szövésű törtfehér neccharisnya, és egy kellemes, finom, természetes smink volt, ami újfent bebizonyította nekem, hogy a nőiesség még nem halt ki teljesen.

Azonban érzem, hogy eme kijelentésem némi magyarázatra szorul. Egy ismerősömnek mondtam nemrég, hogy a ‘nő’ és a ‘nőnemű’ között egészen döbbenetes különbségek lehetnek. Az első a kecsesség, a szépség és valamilyen formában a tisztaság megtestesítője. Mindemellett egy viselkedési alapstílus és képességek gyűjtőneve. Az utóbbi kijelentéssel azokat szoktam illetni, akik ugyan biológiai értelemben nők, de nemhogy viselkedésben, képességekben sem rendelkeznek mindazzal, amit a történelem és az irodalom nőnek nevez. A legegyszerűbb értelmezésben például képtelenek arra a nem túl bonyolult dologra, hogy egyértelműen, de mégis finoman és kedvesen csábítsanak el valakit. Nem képesek arra, hogy úgy öltözzenek fel, hogy ne a feltűnési viszketegség vagy az igénytelenség vezesse a kezüket, hanem egyfajta burkolt célzásokkal átitatott rendszer, és így tovább.

Nem azt mondom, mint néhány elfogult író, hogy fúj bikini, és hasonlók. Azt mondom, hogy egészen más érzéseket kelt egy, gyakorlatilag mesztelen nő egy újságban, egy, a trend szárnyain szálló valami, és egy ízlésesen, néhány dolgot láttatni engedő ruhát viselő nő.

A fenékbe egyengetett tanga azokra az ösztökre játszik rá, amiket az elmúlt évezred gyakorlatilag olyan mélyen elnyomott, hogy még a szavaink sincsenek meg rá. Ráadásul az emberek többségénél a neveltetés még mindig erősebb a jónaz észnél, és sokszor bűntudatuk támad valami miatt, mert egyszer régen valahol gyerekkorában azt hallotta, hogy ez meg az bűnös dolog. Nem az, bár beteges ötletei talán majdnem mindenkinek támadnak néha (erről majd máskor), de nem hiszem, hogy ez lenne a jó út.

Nem vezet majd jó irányba, hogy mostanában mintha mindenki levetkőzne xyz magazinnak. Hol marad így a varázslat? Hol marad így mindaz, amiről versek, legendák, dalok születtek? Egy pucér p*csát fogunk megénekelni pár éven belül?

Sokkal kellemesebb, amikor igenis marad ruha, sőt, egy jól megkomponált ruha, amit az adott hölgy stílusához szabtak, sokkal, de sokkal többet ér, mint bármilyen photoshoppolt szuperkép. De persze nem is olyan egyszerű az. Egy ruhát tudni kell viselni - a metrón utazó hölgy tudta viselni. Tudott menni a magassarkúban, annyi kis hülyével ellentétben, akik felvesznek 10-12 cm-es, 1cm átmérőjű tűsarkút, aztán úgy mennek benne, mint egy vasalt csizmában. Egy ruhát nem illik megszégyeniteni, megfelelő viselkedést kell hozzá választani.

Nem mellbőség és tangabírási képesség alapján kellene nőt választani. Hogy miért? Mert “nőt választani reggel, kócosan és smink nélkül kell”.

Életed párja akkor és csak akkor lesz az, ha ömagában, bármiféle tuning nélkül érzed, hogy neked szánta a sors, hogy a zsigereid roppannak össze, amikor nincs a közeledben, de a szemed előtt nem a kikent-kifent képet látod, hanem a vasárnap reggeli, napfényben fürdő arcát, smink nélkül, tisztán és szépen.

hozzáállás másokhoz, a világhoz, a sporthoz és az élethez avagy egy sítábor tapasztalatai

Volt szerencsém a közelmúltban résztvenni egy Külkeres sítáboron; meglepően sok, de a legtöbb esetben nem kellemes élményekkel gazdagodtam.

Kifejezetten fájdalmas élmény volt két olyan nővel egy szobába kerülni, ami közül az egyik Megasztár és követői, a másik Beyoncé és követői rajongó volt - ha valaki nem érti miért, vegye figyelembe, hogy én a Mike Oldfield-Iron Maiden vonalon mozgok. Tehát minden türelmemre szükségem volt, hogy a Megasztár I-II-III, Rúzsa Magdi, Karamell és isten tudja, még kik (ezeket kiírta a drága kis mp3 lejátszó) nem is kicsit unalmas albumait megpróbáljam elviselni. Egy ideig ment is, aztán elmentem sétálni, a városka meglepően kihalt volt éjszaka. Illetve helyesbíteném, este 11-kor.

Történt ugyanis, hogy míg én alapvetően sportolni mentem, mások nem teljesen. Persze, nekem sem az alkohollal lett volna gondom, pl. délután négykor bemegyünk, hétkor kaja, utána kortyolgatunk, és tizenegy-éjfél körül beesünk az ágyba. De itt nem. Itt ugyanis a szórókozóhelyre (!) való érkezés ajánlott időpontja az éjjel 1 óra volt. Azt eddig nem említettem, hogy a két busszal érkezett csapat 4 különböző épületben, azon belül tökéletesen véletlenszerű szintelrendezésben lett szétszórva, a java részével az oda- ill. a visszaúton találkoztam, mivel sem közös programok, sem közös étkezés nem volt, éljen az önellátás. Egy szó, mint száz, ez a hozzállás pocsék volt, és rengeteg kérdést vetett fel bennem.

Undorítónak tartom, hogy a korosztályom (akiket egyébként évek óta keresek, mert mindenhol vagy idősebbek, vagy fiatalabbak voltak, mint én) kifizet tetemes pénzeket, sífelszerelést bérel, síbérletet vált, majd amikor odaér, elkezd inni, és 5 napig így marad, napi max. 3 óra síeléssel. Annyira más szellemiségben nevelkedtem! Ha sportolni megyek, akkor nem fogom hullarészegre inni magamat (egyébként sem szoktam), akkor a társaság, a hely és a sport a lényeg, nem az, hogy egy (!) liter whisky lecsúszik-e a torkomon.

Ez azonban csak az egyik oldala az éremnek. A másik, amit egészen meglepve tapasztaltam, hogy a drága kis korosztályom hogyan védekezik a depresszió, az unalom és a kétségbeesettség ellen. Elenyészően kevés, akikben ezek az érzések tényleg nem merülnek fel, főleg a vizsgaidőszakban. Ezért fogják magukat, és sokszor a következőt hallom: “bulizni KELL menni”. He? Kell? A bulinak egész véletlenül nem spontánul, valahonnan belülről, örömből kellene jönnie? Az egész mondat, az egész hozzáállás kétségbeesettséget sugall, menekülést. Anno, amikor rendszeresen szerepjátszottam az én fejemhez is hozzávágták, hogy menekülök a világ elől - csakhogy én nem tagadtam. De kérdezz meg bárkit, akitől valaha hallottad, hogy “bulizni kell”, vajon ő hogyan vélekedik: ő nem menekül a világ elől a “bulizásba”? Szinte biztos vagyok a nemleges válaszban, hiszen “valahogy el kell lazulni”. Már megint kell. Mivan, minden átment szükségbe? Nem jó ez így. Jobb lenne akkor kimozdulni, amikor tényleg olyan a kedved - pedig hányszor van, hogy olyankor nincs rá lehetőség ezért vagy azért. Sokszor pedig akkor kell ide-oda menni, amikor az ember inkább bezárkózna pár gyertyával a fürdőszobába.

Amit viszont már más is megírt előttem, az az, hogy a legtöbben tökéletesen elhiszik azt, hogy a magukra kényszerített tevénység jót tesz neki. Hallottad már valaha a duplagondol szót? Ha nem, akkor olvasd el Geroge Orwell 1984 c. könyvét. Igaz, hogy lelkileg pár hétre kikészít, de akkor is érdemes elolvasni (utána pedig a Aldous Huxley: Szép, új világ c. könyvét, mert sokkal, de sokkal aktuálisabb, és még mindig elképzelhető jövőt fest, Orwellel ellentétben). Hogy az is értse, aki nem olvasta: ha valamiről azt akarjuk hinni, hogy igaz, és ezt elég sokat ismételgetjük magunknak, előbb-utóbb tényleg el fogjuk hinni, és elfelejtjük, hogy egyszer nem volt igaz. Sőt, rá is csodálkozunk, aki ezt állítja. És ez szinte mindenhol ott van. Olyan zenékre “bulizunk”, amiknek a szövegét elolvasva egy jobb érzésű ember spontán depresszióba süllyed. Hiába értjük sokszor, egyszerűen figyelembe sem vesszük, pedig igenis érezzük, hogy a dallammal ellentétben a szám nem vidám. Példa: Sonata Arctica - San Sebastian [Silence, track no.8] - a dallam vidám, kedves, gyors, a szöveg pedig nehezen lehetne fájdalmasabb. Először csak olyan furcsa érzésem volt vele kapcsolatban, de nagyon tetszett, aztán előkerestem a szövegét; még mindig imádom, de mostmár egészen más okból.

Az egyik lány szobatárs szerint unalmas és érthetetlen életet élek azáltal, hogy nem járok ide-oda szórakozóhelyekre. Rengeteget gondolkoztam azon, hogy mit is jelent a tolerancia, de arra jöttem rá, hogy ez annak a képessége, mennyire vagyunk képesek egy, a mientől eltérő véleményt meghallgatni és végiggondolni. Másképp élem az életemet, mint a nagy átlag, tudom: hobbyként hagyományőrzők, bőrdíszművességgel foglalkozgatok, weblapokat szerkesztek, fotózok, könyveket olvasok (a Dragonlancetől Máraiig), filmeket nézek (Az Picasso kalandjaitól a Bladerunneren keresztül a Tágra zárt szemekig), és olyan zenéket hallgatok, amik érzéseket keltenek bennem. De volt idő, amikor táncolni jártam, vagy más edzésre, de olyan is volt, amikor rendezvényeken csináltam hang és/vagy fénytechnikát. És nemhogy időm, de kedvem sem volt a hagyományos “bulizáshoz” . Koncertre járni, olyanra, ami érdekelt, vagy ahol szerettem az embereket igen (más kérdés, hogy kihalófélben vannak ezek a helyek). Elmenni egy jól irányzott előadásra szinte bárhova igen. De sosem éreztem szükségét, hogy tomboljak, hogy öntudatlanul támolyogjak oda nőkhöz alkalmi szex kedvéért, hogy bárgyú, basszussal aláfestett zenéken “lazuljak el”.

Tudom, hogy mostanában elég arrogáns a stílusom, valószínűleg egy alap rosszkedvnek lehet betudni, és próbálok változtatni rajta. De még mindig sokkal, de sokkal toleránsabb vagyok más életfelfogások, stílusok iránt, mint azok, akik ilyeneket vágnak a fejemhez, hogy “unalmas, punnyadós” vagyok. Szeretnék egyszer rájönni, hogy hogyan lehet rávenni ezeket az embereket a gondolkodásra.

Hát, röviden ennyi. Szerintem még lesz.

Jövőkép, emberiség, mentalitás

Hetek óta üldöz pár gondolat, lehet, hogy ideje papírra (…vagy mire) vetnem.

Az egész ott kezdődött, hogy kíváncsiságból (“ilyen még nem volt” ötlettől vezérelve) elmentem egy industrial - cyberpunk rendezvényre, ami elég mély nyomokat hagyott bennem. Adott volt egyrészt a zene, ami - bár félek kimondani - tetszett. Még az emberek is szimpatikusak voltak a maguk nemében. Élveztem, amíg ott voltam.

Azonban utána hihetetlen mennyiségű kérdés ötlött fel bennem, aminek az okait kideríteni egy külön tortúra volt.

Valamikor régen tele voltunk filmekkel, könyvekkel és álmokkal, szép, tiszta, kellemes jövőkröl, ahol mindenki boldogan élhet. Nézzük talán a legismertebbet a témában: Star Trek. Hihetetlen tömegeket vonzott és szédített meg, és sokan nem értették, miért, amíg valaki ki nem mondta: mert egy olyan világban játszódik, aminek biztos háttere van, ahol az emberiség már régen megvívta a belharcait és közösen, valami nagyon munkálkodik.

Sok-sok író volt, aki hasonló művekkel fantaszikus és ígéretes utópiákat álmodott - bár lehet, hogy a könyv önmagában másról szólt, a háttér mégis mindenhol ott van. Ilyen például Szergeny Sznyegov: Istenemberek c. műve, Arthur C. Clarke: Távoli Föld Dalai, és még sorolhatnánk. Sőt, talán még a Gattaca is ide sorolható, ha figyelembe vesszük, hogy a film egy átmeneti időszakban játszódik. Az átmenet után marad a tökéletes kép. Egy fehér, világos, szép jövő képei.

Aztán valamikor megváltozott a dolog. Mivel nem éltem akkor, valószínűleg sosem fogom tudni megmondani, minek a hatására változtak meg a képek és a jövő-víziók: Mad Max, Szárnyas Fejvadász és társaik. Egy gyökeresen más, sötét, koszos, szennyezett és fájdalmas jövőt tártak elénk - ám mindegyikben volt valami, ami a lázadóbb jelleműekben szimpátiát ébresztett.

A cyberpunk nevet viselő irányzat olyan képet fest, ahol mammutvállalatok a “gonosz” megtestesítői, a fogyasztó társadalom kizsigerelői, és a velük szemben álló, anarchista szervezetek és egyének (!) a “jó” oldal harcosai. Nagyon fontos hangsúlyt tenni az egyénekre: ugyanis manapság a csapból is a “valósítsd meg önmagad” szöveg folyik.

Azt ugyan senki nem gondolta végig, hogy réges-régen, nála sokkal okosabb emberek mondták pl., hogy “egységben az erő”, vagy hogy “egy fecske nem csinál nyarat”. De az ember bizonygatja saját magának, hogy egy egyén képes a lehetetlenre. Hát megsúgom, nem az. Ha nem érzi, hogy valaki támogatja, ha nem ad neki valaki támaszt, akkor szart sem ér és ér el.

A kérdések egyike tehát: miért rendült meg a hitem a “világos” jövőben? Valóban egy rendezvény miatt? Az említett Szergej Sznyegov könyvet (Istememberek) a legtöbb esetben, mint űrháborút emlegetik, holott a háttérben egy tökéletes demokráciát felrajzoló világ jelenik meg: mindenkinek a fejében megjelenő ötlet megvalósulhat, ha a bolygó lakossága az ötlet megszületése után percekkel igennel szavaz. Azonban van más is: ott van például, hogy aviettákat használnak autó helyett: amikor kell, hívnak egyet, aztán mehet tovább. Akkor ez most tökéletes kommunizmus vagy tökéletes demokrácia? Ugye, nem is olyan vastag az a határ.

A kommunizmus alapötlete nem rossz, sőt, talán az egyetlen rendszer, ami elérhet tökéletes állapotot: a célja ugyanis mindenkinek megadni ugyanazokat a lehetőségeket, nem pedig a hatalom hajszolása. (megjegyzem, az eszméről beszélek. Aki ezt nem fogja fel, magára vessen.) /az egyetlen rendszer, ami szerintem elérte a maximumát, az a királyság/császárság volt, Augustus korában. a többi ilyen-olyan okokból még sosem érte el az alapeszme által lefektetett végkifejletet, a demokrácia sem. /

A szocializmus ott rontotta el, hogy mindenkit, szegényet-gazdagot egy közös, köztes szinten akart állandósítani, ahelyett, hogy mepróbálta volna mindenkinek a maximumot megadni. Ha a törekvés az lenne, hogy mindenki mindenhez hozzájuthat, igenis elérhetnénk idilli világot, ahol elképzelhetően összefogások emberiségi szinten, ahol nincsenek belharcok.

De itt jön a képbe az ember. Ha ez az említett idilliség megvalósulna, eltűnne egy bizonyos szó: hatalom. És sajnos rengetegen vannak, akik ezt nem akarják. Ők mindig jobbak, szebbek, erősebbek akarnak lenni a többieknél. Nem arra törekednek, hogy jók legyenek valamiben, hanem hogy maguk alá hajtsák a többieket. Nem arra törekednek, hogy versenyezzenek, hanem hogy győzzenek. Hadd idézzek itt egy mondatod: “The chase is better than the catch” - azaz az üldözés jobb, mint az elfogás. Sokszor fel sem fogjuk, milyen fontos egy vetélytárs, egy ellenség, aki végigkísér minket hosszú időkön át: miatta tanulunk, fejlődünk és erősödünk.

A kérdés: miért? Miért győzni, taposni, törni akarnak az emberek? Mert pénz. Mert megbecsülés. Mert azt hiszik, ezzel elérnek valamit - mert ezt tanították nekik.

A hitem tehát minden valószínűség szerint azért billent ki a helyzetéből, mert akárhogyan is próbálom, legalább az ismerőseim körét meggyőzni arról, hogy ne csak az egyén jólétére törekedjenek, ne csak egyenként lássák az embereket, hanem próbáljanak meg nagyban gondolkozni, egyáltalán semmire sem jutok.

Az indok másik része ugyanennek a problémának egy másik oldala: a kishitűség. Hogy senki nem mer nagyot álmodni, sőt, aki mer, azt még meg is próbálják lebeszélni róla.

Ez a hülyeség, a butaság, a tudatlanság legalja, aminél lejjebb tényleg nincs semmi: ha én nem tudom megcsinálni, más sem tudja, de ha tudná, teszek róla, hogy ne tegye. Dögöljön meg, aki így gondolkozik.

A másik kérdés: miért akarom mindenáron eldönteni magamban, hogy merre tart a világ? Ez az a kérdés, amire nincs közvetlen válaszom.

Köze van ahhoz, hogy szeretnék végre találni egy társaságot, akikhez tartozhatok. Köze van ahhoz, hogy milyen ötleteket, designokat próbáljak meg megvalósítani. De azt hiszem, a legtöbb köze a túléléshez van: nem akarok olyan álmokat kergetni, amik biztosan nem valósulhatnak meg. Nem azért, mert technikailag kivitelezhetetlen, semmi sem az. Hanem azért, mert az emberiség kevés hozzá. És ha valóban kevés, jó lenne, ha még viszonylag korán el tudnám ezt dönteni, mert akkor inkább állok a “kizsigerelő” oldalon, mint a “kizsigerelt”-en.

Szeretném, ha az emberek felül tudnának emelkedni a személyes túlélés kérdésén, és legalább egy kicsit nagyobban gondolkoznának. Ha felfognák, hogy a jólétért tenni kell, és együtt kell tenni. Együtt úgy, hogy nem teszünk keresztbe senkinek - még akkor sem, ha nekünk az jó lenne.

  1. 2018
  2. 2017
  3. 2016
  4. 2015
  5. 2014
  6. 2013
  7. 2012
  8. 2011
  9. 2007
  10. 2006
  11. 2005
  12. 2004
  13. 2003
  14. 2002