Együtt lakás vs. külön élés - okok és kérdések

Megint tele vagyok gondolatokkal, de mire oda jutok, hogy végre leírjam, elfelejtem a felét. Sebaj, legalább ezt felírtam, hogy írjam le.

Adottak a nagyszüleim, akik bár néhány utcányira laknak, mégis ritkán látom őket - tudom, ez leginkább az én hibám, de valamiért nem alakult ki bennem, hogy átmenjek hozzájuk. Tudatosan rá kellene szoktatnom magamat, hogy néha átmenjek beszélgetni. De vajon miért alakult így? Sokszor emlegetik, hogy régen a családok együtt éltek a házakban, több, ritkán 4 generáció is egy fedél alatt. De változnak az idők, és mindenki “önálló” akar lenni…hogy egy barátom szavait idézzem: “igen, elköltözött a szüleitől, már önálló…és végül is csak a főnökétől, a főbérlőtől és az iskolájától függ, mástól nem”. De mi értelme van? Egy másik ismerősöm nemrég említette, hogy nem szeretne újra együtt lakni a szüleivel, mert nem bírják elviselni egymás szokásait. És itt van a nagy probléma.

Az, hogy nem vagyunk hajlandóak elviselni egymást. Pár napja volt valamelyik újságban egy idézet egy gyerektől, csak egy mondatot emelnék ki: “és autóba szállt mindenki, hogy ne kelljen egymást elviselniük”. És milyen igaza van. Kényelmes csak magad után takarítani, kényelmes csak magadról gondoskodni…de ez élet nem erre van kitalálva.

Nem hallgatjuk meg az öregeket, mert unalmasnak tartjuk, amit mondani akarnak…az öregek pedig nem hajlandóak hallgatni, mert mondani akarnak. Ez ördögi kör, és nem tudom, hogyan lehet megtörni, de biztos, hogy nem azzal, hogy inkább mindenki menjen a világba és élje az életét vagy magányosan, csak a párjával vagy nagyon kis családi körrel.

Nekem is nehéz lenne változtatni. Bennem is kialakult az elmúlt években a “magányos farkas” szindróma, főleg, hogy sokáig pár nélkül voltam. De azt érzem, hogy ez így nem jó. Senki sem hajlandó megszokni valakit, mert ellenkezik vagy nem egyezik pontosan a másik szokása, hiszen “én ilyen vagyok, nekem így jó”… Tudom, hogy az önzőség = túlélés korát éljük, amikor nem lehet és nagy igazán tud nagylelkű lenni az ember…de mint annyi más, sem a mosoly, sem a türelem nem kerül semmibe. Még tovább is él az ember, ha nyugodtan él.

Személy szerint Jóbarátok-rajongónak mondhatom magam. De ott is elviselik egymást - igaz, hogy nem nagyszülőkkel vagy szülőkkel élnek, de más hely, más szokások és más viszonyok vannak Amerikában, mint itt, és ki tudja, mi igaz egy TV műsorból. De ha nem is igaz, van benne példamutatás, és az, hogy a hibáikkal együtt fogadják l egymást. Igaz, hogy nem élnek folyamatosan egy fedél alatt, de igen-igen gyakran vannak együtt - ami azért sokban hasonlít.

Rá kellene vennünk magunkat, hogy végre változtassuk valahogyan a dolgokon. Hogy igenis elviseljük egymást - de persze ezért mindenkinek tennie kell. Nem nekem, nem Pistinek, hanem mindenkinek.

Csak egy példa, ami sokunkat érint: tömegközlekedés. Engem nagyon zavar, hogy hulla fáradtan, edzés után nem tudok leülni a buszon, mert annyira undorító az ülés. De miért az? Nem, egyáltalán nem mert öregek a buszok. A szövetülésesek nem öregek. Arról van szó, hogy az emberek felszállnak a munkaruhájukban a buszra, és le is ülnek az éppen szobamázolástól nem túl tiszta nadrágban. Koszosan, mással nem törődve.****

Odafigyelés. Türelem. Együtt.

Nem lenne olyan nehéz, ha akarnánk. És sokkal jobb lenne.

Egy kis politika - megpróbálom minden oldalról....

Nemrég egy kiabálásba torkollott egy politikai beszélgetésem, és rájöttem, hogy erről a témáról még nagyon sokáig hihetetlenül óvatosan kell beszélni - nekem is vigyáznom kell, hogy mit mondok, hisz lehet, hogy nincs igazam. Ennek ellenére szeretnék előhozakodni pár dologgal. Eddig az oldalon sosem említettem politikát, és nem is szertném, ha valakiben emiatt visszatetszést keltenék - én csak azt szeretném, hogy olvassák el, amit írok, ha már ide tévedtek, hiszen a politika lényege az lenne, hogy - kritikával ugyan - segítsük egymást. Ezt hívják építő kritikának. Október 23. Ez mindig is ünnep volt mióta én élek, illetve amire emlékszem. De ebben az évben néhány igen érdekes dolog történt.

Az egyik MSZP-s politikus délutáni beszédét mondta, azt hiszem, még 22-én, de lehet, hogy már 23 volt. Amire emlékszem: a felvételek szerint egy nyugdíjas ember folyamatosan “spion”-t kiabált rá. Emberek! A legtöbb politikus (Gyurcsány is!) kb. 40-45 éves. Nem is éltek 56-ban!! Akkor mégis milyen jogon kiabálnak rá bármit is?****

Egy: semelyik ember beszédét nem illik megzavarni. Szólásszabadság van, és mint olyan, egy miniszter szerintem megérdemel annyi tiszteletet, hogy végighallgassák, hisz ez is munkaköri kötelessége. Mikor fütyülték ki Orbán Viktort? Szerintem soha. És valószínűnek tartom, hogy Gyurcsányt nem az őt támogató baloldaliak fütyülték ki. Ebből viszont az látszik, hogy vagy a baloldal nem kíváncsi a jobboldal beszédeire (ami önmagában nem jó, erre később kitérek) és nem jelenik meg a gyűléseken, és ezért nem fütyülik a Fideszt, vagy a baloldal képes végighallgatni a másikat. Döntsétek el, szerintetek melyik.****

Kettő: TV2. Orbán Viktor beszéde bevágva kb. 2 perc, Gyurcsányé, vagy bármelyik baloldalié sehol. Mégis milyen jogon hallom mindig csak az egyiket? Engem érdekelne a másik is. ****

Három: egy jobboldali ismerősömmel egyszer nagyon jól elbeszélgettem politikáról, annak ellenére, hogy gyökeresen mások a nézeteink. Azért, mert ő is rájött arra, amire (remélem) mág sokan rá fognak, és amivel a külföld és a nyugat jóval előttünk jár: egy nemzet vagyunk. Lehet, hogy éppen nem pont az történik, amit mi akartunk, hogy éppen nem az van az ország élén, aki nekünk a legszimpatikusabb, de mégis segítenünk kellene egymást, hogy előbbre jussunk. Például végig kellene hallgatnunk a másikat, úgy, hogy el is gondolkozunk azon, amit mondd. Mert lehet, hogy igaza van.

Elismerem, volt olyan időszak, amikor nekem is a Fidesz volt a szimpatikusabb. De más idők jöttek, és azt vettem észre, hogy míg a baloldal nagyjából ugyanazt a politikát követi, (igaz, az idő teltével ez is változik egy kicsit), a jobboldal mindig a saját szája szerint alakítja a mondanivalóját. És amikor valami történik, ami lehetne akár jó is (kórházprivatizáció, mindjárt kifejtem), akkor hirtelen mindig csak a rossz dolgok kerülnek terítékre az ő oldalunkról.

A kórházprivatizáció idején egy hozzátartózóm volt állami kórházban. Minősíthetetlen az állapot: mocskos a zuhanyzó, undorító a matrac (meghaladja a tábori ágyak színvonalát is…), és valaki azt mondta a szemebe, hogy mennyivel jobb, ha az állam kezén marad. Miért is? Ja, TB. Kérem: akkor aki fizeti a TB-t, mert ez neki elég, akkor menjen oda. Aki nem fizet TB-t, de mondjuk életében kétszer kerül kórházba, az kifizeti a magánkórházat, és sokkal jobban érzi magát. Többek között az államnak is több pénze marad kevesebb kórházra (torta -> nem mindegy, hogy 10 vagy 5 szeletre kell osztani), tehát az állami is javul. Hol a gond? És miért is beszél akkor az egyik oldal a másik ellen mindig?

Valószínűleg azért, mert fél, hogy ha túl jót cselekszik az aktuális kormány, ő rajongókat fog elveszíteni. Ez teljesen természetes, sokszor ezért köt az egyik a másikba. De azt lehet kultúráltan, lehet úgy, hogy építünk valamit.

Hallgassuk meg egymást. Iszonyatos türelem kell hozzá, hisz sokszor hülyeségnek tartjuk, amit a másik mond, és nagyon nehéz ezt kezelni - de próbáljuk meg, mert sokat nyerhetünk vele.

Társkeresés

Ki vagyok akadva.

Kíváncsiságból (igazából a felhozatalra való kíváncsiságból) feliratkoztam egy társkereső portálra a neten.

Idézet egy áltagos 18-22 éves nő leírásából: társat keres, 24-35 év között. Azért ez a hülyeség netovábbja. Ha egyenes arányosságból indulok ki, nekem, mint 20 évesnek ezek szerint a 10-16 éves lányokra kellene szemet vetnem. Egyszerűen nem értem, hogy mégis hogyan lehet ez az átlag. Két dologról árulkodhatnak az ilyesfajta bejegyzések: vagy arról, hogy a 18-22 korosztály mindenáron autóra, kényelemre és pénzre mozdul, vagy arról, hogy máris meg akarnak állapodni. Eddig mind a kettőre találtam már élő példát, így nem tudom eldönteni, hogy a többség vajon melyik oldalon áll.

Sokszor jön a szöveg, hogy “de a korombeli fiúk olyan gyerekesek”…könyörgöm, egy 20 éves már általában nem az - de ha az is, az miért baj? A komolyság nem a gyerekesség ellentéte, sőt, “gyerekesség” nélkül rettenetesen unalmas lenne minden, azt hiszem, erről már nagyon sokan próbáltak könyveken és filmeken keresztül szólni.

Akkor mégis, mi a fő indok?

Azt kell, hogy mondjam, fogalmam sincs. Régebben indokolt volt az idősebb férfi: már volt háttere, el tudta tartani a családot. DE AKKOR HÁZASSÁGRÓL VOLT SZÓ ELEVE!!! Nem pedig egy párkapcsolatról egy olyan világban, ahol 30 éves kor alatt már kifejezetten ritka a házasság.

Fogalmam sincs, hogy mégis merre fog ez így menni, de remélem, hogy mindkét fél észhez fog egyszer térni, és a saját korán belül akar majd párt találni magának.

A halálról jót vagy semmit!

A mai világ, akárhogy is nézem, elvesztette a halállal való kapcsolatát: persze valahol mélyen tisztában vagyunk a létezésével, egyszer-kétszer meg is tapasztaljuk, és akkor nagyon fáj (erre még később kitérek), de ennyi.

Igen, tudom, megint lelketlenül beszélek, de akkor megint nem érti a kedves olvasó, mire akarok kilyukadni. Olyan esetekben, amikor valami rendkívül ritkán, szinte soha nem ér minket egy érzés/inger, akkor elfelejtjük milyen, és furcsa, nem helyénvaló módon reagálunk - akár valami kellemetlen meglepetésre. Azonban olyan dolgokra, amik nap mint nap érnek minket képesek vagyunk elfogadható módon reagálni.

Ezzel azt szeretném mondani, hogy a mai (városi, én is az vagyok, a többiről ezen okból nem tudok nyilatkozni) ember egyszerűen elfelejtette, hogy a mi az a halál.

Mindenhol az öregedés lassításáról, megállításáról hallani, a halálokat pedig a lehető leghamarabb eltűntetik a sajtóból, vagy legalábbis mint rettenetet mutatják be.

Azonban van egy nagyon fontos dolog a halállal kapcsolatban: jelenlegi tudásunk szerint mindenképpen be fog következni. Tehát az természetesebb része az életnek, mint bármi más, talán még az evésnél és a szaporodásnál is - hiszen ez egészen biztosan bekövetkezik.

Mégis, amit ma hallok, ha hallok egyáltalán a halálról, hogy milyen szörnyű elveszteni valakit, és mennyire fáj. Itt volt például a pápa halála. Egyszer régen hallottam valakitől, hogy egy ismerőse járt egy nagyon öregen elhunyt apáca temetésén - azonban meglepetésére siratás helyett szinte örömkönnyeket talált, hiszen az apáca egész életében a jegyese volt a hitének, amihez most végre meg is tért - és ezt nem siratni kell, hanem örülni annak, hogy az apáca végre boldog lehet.

Azonban a pápát mindenki siratta. Senki sem örült, hogy egyrészt végre megszabadult a fájdalmaitól, másrészt feljutott a mennybe, pedig elméletileg ezt tanítja a keresztény hitvilág. Nem tudom, miért nem tanítják meg a halál megfelelő elviselését az embereknek. Magyarország a többieken felül képtelen gyászolni. Bár nem szeretem Amerikát, de elismerem, hogy a holtakhoz és a halálhoz való hozzáállásuk sokkal szebb, mint a mienk. Hogy csak egy példát mondjak: a halotti toron nálunk úgy lézengenek az emberek, mindenki kényelmetlenül érzi magát, és nem alig esik szó a halottról. Egy amerikai halotti tor ezzel szemben magáról a halottról szól: képek, videók és beszélgetések az elhunytról. Hogy legyen mire emlékezni. Manapság, amikor vannak fényképek, felvételek, még mindig képtelenek vagyunk elfogadni a halált, pedig már nem is csak a fejünkből kell emlékezni az illetőre.

Hogy ennek mi lehet az oka, jó kérdés. Talán számít az, hogy a közvetlen halál fenyegetése évtizedekkel ezelőtt kiveszett, hogy valahogy tabuvá vált (mint jó pár évszázadon keresztül a szexualitás) a halálról beszélni.

Még a mondásaink is ellene vannak a halott-kultusznak, “halottról jót vagy semmit”. Miért? Ha visszajönne kísérteni, és attól tartanának, akkor rendben van, de manapság ebben sem hisznek igazán. Akkor mégis miért tiszteletlenség kimondani, ha a halott egy fösvény uzsorás volt, akit mindenki szemétnek tartott? Talán a hit-nélküliség az oka. A kereszténység hanyatlik, és ennek oka talán a dogmák túlzott hajtogatásában, talán a merevségben, talán magukban az emberekben rejlik, nem tudom. A buddhizmus terjedése jó vicc (mármint nem a vallás maga, félre ne értsen valaki, tisztelem a vallásokat), főleg amikor egy európai mélyen átérzi, holott sosem járt azokon a helyeken, amik ezt a vallást kialakították, sosem érezte a hegyeket Tibetben, és sosem látott valódi buddhista szerzetest.

Hit nélkül félünk a haláltól, mert nemhogy válasz, de még csak útmutatás sem áll a rendelkezésünkre. És ettől kezdve, mint a félelmekről általában, hirtelen tabu lesz beszélni róla.

(Az utolsó mondat azonban felvet egy érdekes kérdést a szexualitással kapcsolatban, de erre majd a legközelebbi írásommal kitérek.)

Egy különös gondolatmenet a félelmekről

Tegnap a következő mondatnál hagytam abba a gondolatáradatot:

És ettől kezdve, mint a félelmekről általában, hirtelen tabu lesz beszélni róla.

Ez a mondat, meglepetésemre, elindított egy érdekes sort: miszerint nézzük csak végig, mik voltak tabu-témák a történelemünk folyamán.

Sajnos az írott történelem elég kevés, a régiek tabuiról szinte semmit sem tudunk - de ami mindig, minden kultúránál tabunak számított, az például a többi vallás kérdéseinek megvitatása. De mégis miért? Ha az én hitem olyan erős, hogy nincs, ami kikezdje, akkor miért nem szabad beszélni a másik vallások kérdéseiről? Hiszen az én hitemet semelyik kérdés sem kezdheti ki, nem?

Azonban ettől a közös vonától eltekintve minden kornak megvoltak a maga tiltott témái: nagyon sokáig Európában ilyen volt a szexualitás kérdése, és sok esetben ma is az. Nem illik beszélni róla, stb, holott ha az embernek olyan kérdése van, amire nem kap választ, sajnos elég ritkán találja meg magától a megfelelő utat. A kérdés viszont nem ez, hanem hogy miért, és hogyan válnak tabuvá ezek a témák. A mondat, amit tegnap zárásnak szántam feltett bennem egy kérdést: azok válnak tehát tabuvá, amiktől félünk? És ha igen, akkor a szexualitás körében mégis mi volt az, ami ezt a félelmet kiváltotta?

Az ember sokszor képes meghátrálni önmaga elől, akár tudatosan elzárva énje azon részét, amit a modern világ nem enged meg neki. Készakarva gyártunk olyan idióta szabályokat, amik több esetben is ellenkeznek a természetünkkel.

Csak pár példa: teljesen természetes lenne, ha már a magántulajdon fogalma hazánkban is elfogadott, hogy megvédhessem azt. Tehát például, ha betör valaki hozzám, akkor igenis eltörhessem mondjuk a lábát, hogy ne tudjon elfutni. A magántulajdon létezik, tehát létezik az agresszió, amit ezen dolgok eltulajdonítása vált ki az emberből, mégsem válthatjuk valóra - és mi hoztuk rá a szabályt. Hiszen ha eltörném a lábát, még engem büntetnek meg súlyos testi sértésért.

Meghátrálunk önmagunk elől, pedig akár tetszik, akár nem, az elsődleges védelmi vonalunk az ösztöneink, nem az agyunk. Az ösztönök pedig sokszor ellentmondanak a neveltetésnek, vagy a mesterségesen létrehozott normális fogalmának.

Zárásnak ajánlani tudok valamit: aki nem hiszi el nekem, hogy néha a félelmeink, vagy a “normálisnak” ellentmondó cselekedeteink mennyire tabukká képesek válni, az nézze meg a Tágra zárt szemek c. filmet. Ugyanis hiába próbáltam meg beszélgetni róla, mintha nem lennének kifejezésink a megfogalmazni próbáltakra. Egy ismerősöm a következőt mondta rá: “talán túl mélyre nyúl ahhoz, hogy beszélni lehessen róla”.

De mégis ki és mikor alkotta meg, hogy mi az, amiről még beszélni lehet? És mikor vesztek ki a szavak, amikkel ki lehet fejezni őket?

A késztésekről - pt 1

Sokszor mondják az embernek, amikor dühös, hogy vezesd le másban az energiáidat, holott ez csak egy jó vicc - egyszerűen lehetetlen. Az ember nem úgy van kitalálva, mint valami malom, vagy villanymotor, hogy különböző energiákból előállítson egy másikat. Ha arra van hihetetlen mennyiségű összegyűlt erőm, hogy végre behúzzak valakinek, akkor nem fogom tudni mondjuk szövéssel kiváltani ezt az energiát.

A válasz azt hiszem a biológiai működésünkben keresendő. Bár azt, hogy a csipkeverés iránti vágyat mi váltja ki, még nem tudják, de az agresszióért felelős dolgok java részére már rájöttek. Akkor viszont kérdem én, mégis hogyan tudnám az egyiket a másikba váltani? Ha pedig nem lehet, vagy szinte lehetetlen, akkor bizonyos késztetéseket egyáltalán hogyan lehet kiélni? Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megvannak a maga “álmai”, titkos “vágyai”, amik sokszor ellentétben állnak a tudatos énjének a normálisról alkotott fogalmával. De akkor ezeket hogyan lehet eltűntetni, ha átváltoztatni nem lehet, kiélni pedig nem szabad, vagy nincs rá lehetőség?

Népbutítás pt 1: linux vs. windows

Ma láttam egy újabb linux reklámot, idézem “megszabadulhatunk a vírusirtóktól és a vírusoktól egy ingyenes rendszeren”. És egy picit betelt a pohár. Kezdjük az elején. A reklámban szerepletek:

  • nem kell mindig újratelepíteni Ha a windows NT vonalát (NT, 2000, XP) nem agyatlan hülyék használnák, akkor azt sem kellene.
  • nincsenek vírusok vannak linuxra is, és veszélyesebbek, mint windowsra. Csak egy példa: http://www.virushirado.hu/leiras.php?id=306 . A lényeg, hogy a vírusok mindig úgy terjednek, hogy valaki elindítja őket. Namármost ha linuxon indítod, vagy windowson indítod az eredmény nem az operációs rendszetől függ. Ha egy egyszerű bash script indítására veszem rá, ami elküldi nekem mailben az adatait, a jelszavát linux alól (kb. 5 sor), az már egy érdekes dolog. Nem mintha windows alatt nem lenne ilyen egyszerű. A különbség a felhasználókezelésben rejlik: míg a windows csak az NT vonalon tért át a komoly felhasználókezelésre, a linux mindig is jogokkal manipulált.
  • nem fagy le De igen. Életem első linuxxal való találkozásakor 10 perc alatt kiakadt.

És a hátrányokról sosem beszélnek. Például közlik, hogy ingyenes. Egy túrót. Ha támogatottságot (helpdesk, stb.) szeretnénk, hirtelen lesz ára a linuxnak. Vagy komolyabb software-ek linux alá: hirtelen igen komoly áruk lesz. Ráasául a nagyobb cégek, mint Macromedia, Adobe, egyszerűen nem fejlesztenek linux alá. Persze lehet parancssorból OpenSWF-el flasht csinálni, de….

A rövid lényeg: a windows kategória, mint olyan a 2000-rel megszűnt. Egy VMS alapú (ez egy régi, nagygépes szerver-operációsrendszer), komoly, kiforrott dolog jelent meg. Valóban, az amerikai hozzállással és a zárt forráskóddal lehet gond, de azt hiszik az emberek, a linuxoknak nincs biztonsági rése? Egy ELTEs oktató mesélt, hogy a linuxa a rossz hőmérséklet-kezelés miatt egy kicsit megégette az alaplapját, egészen konkrétan füstölésig. Miért kell mindig a Microsoftot szidni? Ne értsetek félre, nem vagyok Microsoft-őrült. De teljesen ugyanaz megy a másik oldalon is. Az XP igenis egy megbízható rendszer - más kérdés, hogy mivel rendkívül elterjedt, rendkívül sokan piszkálják. Mellesleg mindig, minden programban van hiba. Én csak örülök, ha ezeket a tökéletenek mondott linuxszokkal szemben gyakran javítják. Hozzátenném még, hogy nem tudom, hányan próbáltak linuxot azok közül, akik orrba-szájba szidják a windowst. Próbálják ki, mert érdemes.

A windows egyetlen komoly hiánya egy bash-jellegű shell lenne, de úgy tudom, hogy a 2003 Server újra tartalmaz karakteres dolgokat.

Lényeg a lényeg: a 95 vonal egy grafikus felület volt a DOS-hoz. Az NT vonal régen nem az. A vírusokat nem a rendszer indítja, hanem a felhasználó. Drága? Nézz körül a redhat linux támogatott verzióinak árainál. Összeomlik? Nekem eddig egyszer volt erre példa XP óta, az is fizikai merevlemez-hiba miatt. A 2000 a négy év alatt maximum 10-szer omlott komolyabban össze, és nem kellett újratelepíteni akkor sem. Csak miután sok szar programot feltettem majd lesztedtem, akkor, de erre egy idő után a linux is allergiás ám…

Kicsit gondolkozni kéne néha az értelmetlen “deezakkorisjobb” és a "meekoraegyf*szvagybillgécc" helyett.

UPDATE 2014-ből: sokat változott a világ, én meg linux rendszergazda lettem.

Megérzések: lélek-emlékezet?

Adott az, hogy az embernek innen-onnan jönnek megérzései, illetve sokszor vagy nem olyan sokszor ráérez dolgokra. Elkezdtem azon elmélkedni, hogy vajon honnan jönnek ezek a dolgok. Szokásom az embert, ha vizsgálni akarom, három részre: testre, lélekre és szellemre bontani. Nem tudom, miért, de nekem ez a legelfogadhatóbb felosztás. Így tehát a leggyorsabban felejtő részünk a szellem. Például messze nem tudnám ma már elmondani, amiből érettségiztem, pedig egyáltalán nem volt régen. Feltételezhetem, hogy a második, azaz a sokkal lassabban felejtő részünk a test. Például a biciklizés vagy az úszás - mind-mind nehezen elfelejthető, berögzült dolgok.

Azonban arra, hogy a léleknek lenne-e emlékezete, eddig nem tudtam bizonyítékot szerezni. Viszont a “ráérzések” magyarázhatóak lennének azzal, hogy a lelkünk valahonnan emlészik rá - és innen ösztönös. Többféle felfogás van a lélekről, de a legtöbb vallás egyezik abban, hogy egy adott lélek többször is visszakerülhet az életbe - így elképzelhető az is, hogy ez a lélek sokkal nehezebben felejt, mint a szellem, a test pedig ugye mindig új. Fogalmam sincs, lehet-e erre valahogy bizonyosságot szerezni, de gondolkozzatok el azon, hogy vajon honnan erednek a megérzések?

Persze elképzelhető valami egészen másfajta megközelítés is, például hogy ezek a megérzések egy eddig fel nem fedezett érzékszervünktől származnak, de talán még így sem elvetendő az említett elképzelés.

A városok és a felelősségvállalás

Az első gondolataim közé tartozott, miután hazajöttem a síelésből, hogy a városok megölik az embereket.

Tudom, ez most biztosan hülyén hangzik, de így van. Az ember egyrészt nem hangya: nem arra találták ki, hogy összezsúfolva, egy királynő alatt mindenki be legyen osztva és csinálja a neki kioszott szerepet. Vadászok voltunk, gyilkosok, territóriummal, büszkeséggel és individualitással. Hová tűnik ez? Bekerülünk valami városba, megannyi másik közé, éljük a mindennapjainkat valami bűzös, gázzal telt helyen: beleszürkülünk, elsorvadunk benne, és még csak észre sem vesszük. Vagy páran talán igen: az ilyenek kapják el a feltünési viszketegségnek nevezett betegséget, mert ő “egyéni” akar lenni. Legyen, ámen, de ezt a legtöbbször külsővel akarják elérni, holott nem azzal kéne.

Van egy furcsa trilógia, amin nem olyan régen olvastam: Dark Sun-on, az AD&D egyik világán játszódik, sima fantasy. Ám volt benne egy mondat, amit szeretnék veletek megosztani:

"A városok mesterséges dolgok, amiket először a szükség hozott létre, hiszen az embereknek együtt nagyobb esélyük volt az életben maradásra. Ám ez az idők során megváltozott, és a városokból a kereskedelem és az ipar központja lett. Ahogy nő a népesség, a hely egyre szűkebbé válik és a lélek összezsugorodik. Az emberek egyre zárkózottabbak lesznek. Magukkal ragadja őket a túlzsúfoltságból adódó ritmus. Mindig mindenki siet, mindig mindenki mindenkinek az útjában van. Az emberek feszültebbek, egyre kevésbé bíznak meg egymásban, és mindenre erőszakkal válaszolnak.

A városok egészségtelenek."

Mindenben igaza van. Ma már nem lenne feltétlenül szükséges városban élni az életben maradáshoz, mégis ezt tesszük, holott érezzük valahol belül, hogy a lelkünk rémülten kiált segítségért.

De akkor miért nem próbálunk változtatni?

Talán a válasz erre is az emberek gyengeségében keresendő. Képtelenek vagyunk maguk lenni, mindig kell valaki, akire hagyatkozni lehet. És ennek semmi köze ahhoz, hogy megszoktuk, hogy volt vezetőnk, király, vagy valami hasonló. Egyszerűen gyengék az emberek (szándékosan nem számolom ide magamat, tartsatok ezért beképzeltnek, de majd egyszer kifejtem), hogy a dolgok mögé akarjanak látni, vagy hogy önmaguk akarjanak döntést hozni. Hiszen miről is kell döntést hozni manapság? Nagyjából arról, hogy ki döntsön helyettünk. Szép. Csak egy kicsit irónikus.

Megválasztunk valakit az ország élére, hogy majd dönt helyettünk. Mondják, nem lehetne megoldani, hogy mindenki dönthessen, mert dárga. Valóban, papíron az is volt. De például, hogy haladjunk a korral, internettel és számítógéppel pillanatok alatt és töredék pénzért meg lehetne valósítani. Hogy nem értünk hozzá? Utána kell olvasni. Hogy nincs rá idő? Csinálni kell.

De nem feladni. Nem mindig befogni a szánkat és másra bízni valamit.

És az egész azért van, mert az emberek nem mernek felelősséget vállalni. Félnek valamitől, talán büntetéstől, talán megvetéstől, nem tudom. Csak azt látom, hogy félnek bármilyen felelősséget is a vállukra venni, és elismerni, hogy igen, ezt ők csinálták, ők hozták a döntést.

Hát nem látjátok, hogy ezzel a becsület is kiveszik? Hogy ezzel mennyire elcsökevényesedik a lélek? Hogy lassan elveszítjük, ami valóban emberré tesz?

Nem az írás, az ezközhasználat, ami emberekké tesz, hanem a tudat. A tudat, a lélek, és a tetteink. És amikor ezek elsorvadnak, akkor elsorvad az ember is.

Talán ideje lenne ezt másnak is átgondolnia.

szavak, árnyalatok nélkül

Észrevettétek, hogy nincsenek átmeneti kifejezéseink? Ez így magában persze nem igaz, hiszen kérdés, hogy miről van szó. Színeket például egészen jól tudunk leírni - vagy mégsem? Nem tudunk árnyalatok beli különbségeket szóban rendesen elmodani. Az informatikában nagyon egyszerűen meg lehet tenni, valamihez viszonyított értékkel leírni, de ezt nem igazán lehet valódi, élő szóban kifejezni. És ugyanaz igaz az érzelmekre is. Vannak fogalmak, mint a barátság, a szerelem, a szeretet, de nem tudunk árnyalatokat kifejezni. Mondok egy példát: vagyunk egy számegyenest, amin a nullának a közömbös, a tizesnek a rózsaszín köddel ellátott szerelem, a mínusz tizesnek a gyűlölet feleljen meg. Persze ez nem pontos, de legyen körülbelül jó. Hogyan tudom szavakkal elmondani, hogy éppen 6.65-ön érzem magam? Hiszen még nem szerelem, de több a közömbösnél. Barát? Nem, nem az, mert barát iránt nem kellene erős lelki/fizikai vonzalmat táplálnom. Akkor mégis hogyan lehet elmodani? Hogyan lehet egy érzést szavakba önteni? A válasz általában a sehogy, vagy hogy azt úgyis érzi a másik. De ez utóbbi nem mindig igaz, és amikor szeretnél valakivel beszélni róla, hogy úgy érzed, benned éppen kezdődik valami, akkor azt hogyan lehet értelmesen elmondani? Van egy alternatíva, de az sem tökéletes, mert kevesen képesek rá: a szem sok mindent elárul. De sokszor vagy nem akarják/juk elhinni, amit látunk, vagy csak rosszul értjük. De ez nem magyarázat arra, hogy miért nincsenek szavaink. A szerelem és az érzelmek kifejezése egy rettenetesen régi dolog, és mégsem fejlődött ki a megfelelő árnyaltság. Persze lehet példákat felhozni az irodalomból, metaforákkal dobálózni, de az nem az igazi.

Valakinek nincs véletlenül egy megfelelő szótára? Vagy nem akar valaki nyelvet újatani?

  1. 2018
  2. 2017
  3. 2016
  4. 2015
  5. 2014
  6. 2013
  7. 2012
  8. 2011
  9. 2007
  10. 2006
  11. 2005
  12. 2004
  13. 2003
  14. 2002